Azt hiszem, nem lehetek eléggé hálás anyukámnak, hogy nálunk a vasárnapi ebéd soha nem a kötelezően előírt rántott hús és fasírozott menü volt.
Talán ezt a blogot is neki kellene írni, annyi különleges ebéd, vacsora, torta és süti került már ki a kezei közül.
Persze, nálunk is van rántott husi, senki nem készíti jobban nála, és fasírozott receptje is van. Sokféle.
De nagyon kevés az az alapanyag, amit ne próbált, ne párosított volna össze, így mondhatni a hedonizmus és az ízek kavalkádja a véremben van.
Anyu úgy főz pacalt, hogy meg sem kóstolja, mert nem szereti, de tökéletes lesz, a halászléje messze földön híres és utánozhatatlan, és mindent elárul a tortáiról, hogy a tesóm lakodalmára ő készítette a diós, kávés és túrós csodákat.
Nálunk az ő főztje az alap, és ehhez hasonlítunk minden cukrászdai és éttermi élményt.
A nagy családi ebédek, vacsorák, nyári sütögetések szerves részét képezik az életünknek, össznépileg szeretünk enni, inni, főleg azt, amiről tudjuk, honnét való.
Legtöbbször a kertből.
Haladó hedonistaként is az ellenőrzött alapanyag, a szezonalitás és a házi készítésű ételek mellett teszem le a voksom, de ez nem újdonság, ebben nőttem fel, és most látom, mennyire nem hétköznapi ez.
Nálunk télen nincs frissnek mondott paradicsom a reggeli mellé, de van befőzött paradicsomlé, és a reggelihez finom házi lekvár. Almát sem veszünk addig a boltban, míg tart a ládából a saját termés-lehet, hogy kicsit formátlan, nem is egyforma méret, de tudjuk, miből nőtt.
Gyerekkoromban gyakran utáltam, hogy segíteni kell a kertben; krumplirakás, eperszedés-jajj, de szörnyű minden este fél órát hajladozni a friss eperszemekért, mikor a boltban is lehet venni.
Ma már imádom, és tudom, hogy mennyivel értékesebb egy ilyen szem, és a belőle készített szörp, lekvár.
Mi nem veszünk bolti szörpöt, bolti lekvárt és savanyúságot sem, konzerv paradicsom helyett is a saját termést főzi be anyukám. Gyenge próbálkozásokkal utánzom ezeket a tartósítási módokat.
Nem kellett gyerekként a szörnyű menzás ebédeken sem szenvednünk, mert nálunk mindig volt anyu által készített ebéd. És nem félkész meg gyorsfagyasztott cuccokból.
A mai napig teljesen normális nála, hogy a mácsikhoz ő gyúrja a tésztát, mert apu azt szereti. Mi is. Ez a túrós tészta neve.
És szinte minden napra beesik egy pogácsa, fánk, almás tészta, kakaós kalács, palacsinta, gyümölcs torta, pite-mikor minek van itt a szezonja.
Voltak ugyan olyan nyarak, amikor zöldbab undorunk volt, leves, saláta, főzelék, köret, hússal, sajttal, bárhogy-mert túltermelés lett a kertben. Minden nap zöldbabot szedtünk, pucoltunk, főztünk, fagyasztottunk.
Ha a cseresznye érett, akkor abból lett leves, lekvár, szörp, likőr-minden, ami ehető-iható.
Ami a kertben megterem, az a spájzban végzi, aztán az ételekben.
Most épp ürülnek a polcok, fogy a nyári kompót, szörp, lekvár, de már megvannak a paradicsom magok, és lassan rügyeznek a fák. Előkerül a fagyasztóból még spenót, cukkini, hogy valódi ízt adjanak az ételekhez.
Szeretem, hogy itt, Keszthelyen, még él az a szomszédi viszony, hogy átkiabálnak egymáshoz, hogy gyere, érik a cseresznyém, aztán pár hét múlva lehet viszonozni a meggyel, lehet büszkélkedni a bazsalikommal, vagy a padlizsánnal.
Süti és lekvár recepteket cserélnek, cserélünk, és csodálkozunk azokon az ismerősökön, akik nem főznek, és azt sem tudják, milyen a paradicsom palánta, mert nincs kertjük.
Ezért nem akarok én a nagyvárosban élni. Ezért jó tudni, hogy van hova jönni, akkor is, ha minden más fenekestül felfordul a világomban.
És mint kiderült, a déd- és nagyszüleink rendszeresen konfitáltak disznót, kacsát, libát, tyúkot-csak ők lesütött húsnak hívták, és a csicsóka pedig egy kiírthatatlan valami volt. Volt, most vetnivalót keresek…
Holnap megpróbálunk rétest nyújtani.
Az anyukámmal.
