Keresés ebben a blogban

2010. november 21., vasárnap

Főzz főzeléket!


Vomberg Frigyessel újraértelmeztük a főzelékkészítést, és csorgó nyállal hallgattuk a finomabbnál finomabb recepteket.
Mondanom sem kell, hogy a menzán belénk vert lisztes ragacs csak elrettentő példa volt, hogy az utálatos főzelékből mennyei ízorgiát készítettünk. Sajnos csak fejben.
Tökfőzelékekből is 8-10 különböző receptet hallottunk, azonos alapanyagokból más technológiával egészen más ízű csodákat készíthetünk.
Két dolog tilos: túlfőzni a zöldséget és liszttel semlegesíteni az ízeket!
Ha a zöldségeket az elején sózzuk, akkor vizet engednek, veszítenek élvezeti értékükből.
Sűrítésnél a tejszín édessé teszi a zöldséget, a rántás agyoncsapja az ízeket, a liszt pedig mindent elnyom. Használjunk krumplit vagy a készülő főzelékzöldséget a sűrítéshez!

Babfőzelék:
Főzzük meg az erdélyi szalonnát, majd ennek főzőlevével készítsük el a fejtett babot. Annyi lével öntsük fel, ami épp, hogy ellepi, és főtt gesztenye állagúra főzzük. Két kanál babot turmixoljunk össze tejföllel, ezzel sűrítünk majd.
Zellerzöldet, sült kápia paprikát és fokhagymát tegyünk még bele.
A tetejére pedig a pirított szalonnát és konfitált hagymát rakjunk. Nymmm.

Finomfőzelék:
Ne egyben készüljenek a zöldségek, mert akkor átveszik egymás ízét, színét!
Répát, karalábét, parajt és borsót tegyünk bele.
A borsót max. 3 percig kell főzni, azután csak visszakeményedik és veszít élvezeti és táplálék értékéből. De párolhatjuk vajon is, szintén rövid ideig.
A sárgarépát vajon pároljuk össze petrezselyemmel.
A karalábét is pároljuk meg.
A parajleveleket fokhagymás vajon futtassuk át, de ne essen össze minden levél, tényleg, csak nagyon rövid időre van szüksége.
A külön elkészített zöldségeket csak a végén keverem össze. Valamelyik összetevőjéből alaplével turmixolok a sűrítéshez, a végén pedig borsóhabbal tálalom.


A főzelék önmagában is megállja a helyét, de tálalhatjuk hússal is, hamarosan ehhez is adom az új ötleteket!

Jó étvágyat, és várom a visszajelzéseiteket egy-egy kipróbált ételről!

Egy kör köret


A legtöbb étlapon és étteremben a vegyes köret az úr. Hát, ezeket a helyeket felejtsük el, és nézzünk valami igényesebb fantáziadúsabb, rizi-bizin is túlmutató étkezési helyet.
És frissítsük fel a saját konyhánkat is látványos, igényes köretelemekkel.
Vomberg Frigyestől tanultunk.
A régi időkben a köret feladata volt, hogy kompenzálja a tányérra kerülő kis adag főételt, hogy jól lehessen lakni valamivel, ami lehetőleg sok, nagy kupacban meríthető és laktat.
Ez mára annyira megváltozott, hogy egy jól kitalált köret önálló étlapelemként is helytáll, akár előétel is lehet. A köret az ételkompozíciónk része, íze, állaga és külleme is befolyásolja az étkezést.
Ha túl magas a köretünk szénhidráttartalma, akkor elnehezül a tányér-és persze mi is-ezért fontos, hogy megszínezzük valami zöldséggel. Inkább kevesebb legyen a tányéron, de az minőségben és élvezeti értékben tökéletes legyen!
Nem temettük el órán a hagyományos sült krumplit sem, sőt! Legközelebb próbáljátok kacsazsírban 100-120 fokon elősütni, lecsepegtetni, majd tálalás előtt újra átsütni, hogy friss, ropogós legyen!
Ha zöldségköretre gondolunk, akkor első körben a főzés jut eszünkbe. Nem csoda, hiszen még a szakácsoktatás sem ismer 3-4 elkészítési technológiánál többet. Így az ízlésünk kissé eldeformálódott, azt gondoljuk, hogy a zöldség puhán, a hús pedig túlsütve (keményen) jó.
Pedig a roppanós zöldségköret is olvad a szánkban, csak érezni a frissességét, a zamatát, és látni a színét! Nem fakul, nem fő ki az íze.
Próbáljátok ki a blansírozást, amikor a zöldséget nagyon rövid időre forró, zubogó vízbe teszitek, majd hirtelen jegesbe. Ezzel annyira megijesztitek, hogy minden íze, illata, színe benne marad!
Vagy a répát ne vajon futassátok csak át, hanem egyszer-egyszer süssétek meg alufóliában.
Minden eljárás más ízeket eredményez, más kompozíciót teszel a tányérra ugyanazokból az alapanyagokból, ha más technológiával készíted.
Bármilyen köretet feldobhatunk köret kiegészítő elemekkel. Ha csírákat használunk, nagyon fontos a frissesség, hiszen nem csak élvezeti értéke, hanem élettani hatása is van az üde csíráknak. Magokkal is fel tudjuk dobni a tányér tartalmát, el kell rugaszkodni a megszokott kompozícióktól, és bátran kísérletezzünk új alapanyagokkal, technológiákkal a köretek terén is.

A rizs vízben születik és borban hal meg.
Nézzünk egy tökéletes rizottót, ami nem csak köret, hanem főétel is lehet.
Néhány alapszabály:
Rizottót csak kerek szemű rizsből főzzünk!
Csak olyan bort használjunk a főzéskor, amit meg is innánk!
Az edényben a rizsszemek ne legyenek sok sorban.
Apróra vágom a jó minőségű charlotte hagymát, a felhevített edénybe vajat és olívaolajat öntök, erre rádobom a hagymát, majd pár másodperc múlva a rizst. Folyamatosan keverem, nem pirulhat meg, de melegnek kell lenni minden szemnek. Ráöntöm a bort, sistereg, gőzfelhő száll fel, elillan az alkoholtartalma, majd kanalanként hozzáadom a meleg alaplevet.
12 percig keverem folyamatosan, az utolsó kanál alaplé után leveszem a tűzről, hozzáadom a parmezánt, majd vajjal keverem, míg azt felveszi, a végén pedig mascarponét vagy tejfölt adok hozzá. A legvégén keverem össze a jelleget adó anyagokkal, gombával, fűszerekkel, paradicsommal.
Azonnal tálalni kell!
Lehet, hogy a vendégek érkezése után kicsit még a konyhában keringek, de a friss étel kárpótolja őket!
Ugyanígy frissen készíts és tálalj lehetőleg mindent, akár vendégeknek, akár csak magadnak készíted!

2010. november 5., péntek

Levesek, alaplevek



Vomberg Frigyes foodstylist olyan órákat tartott, hogy néha annyira belefeledkeztem a receptekbe, ötletekbe, hogy nem is jegyzeteltem. Csak lebegett a szemem előtt az általa kreált tökfőzelék, és hallottam, ahogy kiszisszan a tejfölhab a szifonból. Esküszöm, néha az ételek illatát is éreztem.
Na, ezért veszélyes üzem ez a gasztrowerk, mert óra után este 9-10 körül még simán lenyomok egy teljes vacsorát, úgy megéhezek. Gondolkodás nélkül kikérek egy teljes adag főételt vagy falom fel otthon a hűtőt…És öblítem le borokkal. Csak hogy jobban tudjak aludni…Másnap meg lelkiismeretesen futkározok a patak parton…

Szóval Vomberg Frigyestől mit tanultunk? Főzni, elméletben, sokat, finoman, ízlésesen.
Elfelejtettük a rántást, habarást, csak roppanósra főzzük a zöldségeket és nem puhára, sőt, a főzés mellett párolunk, blansírozunk, fóliában sütünk.
Mártásokat készítünk és alapleveket, elfelejtjük a mustárral való pácolást, visszahozzuk a konyhánkba a vajat és a zsírokat.
A jó szakács művész, aki fejben megtervezi a tányér látványát, érzi az ízét, és ehhez választ olyan technológiát, amivel az alapanyagból egy óriási élvezeti értékkel bíró mutatós ételcsoda lesz.
Nem sűrítünk krémlevest liszttel, hiszen a jó krémleves úgy folyik, mint a langyos tejszín, nem cuppan rá a kanálra az összeragadt liszttől.
Sűríthetjük a leves saját alapanyagával, vagy burgonyával, de a héj nélküli főtt fehérbab püré is jó sűrítőanyag. Vagy a rizs. Ehhez 1 l vízben alaposan meg kell főzni 10 dkg rizst, majd leturmixoljuk, és az ízetlen rizstejjel állagjavítást végezhetünk. Nagyon magas a keményítőtartalma, és nincs íze.
Tejjel felesleges sűríteni és tejszínnel is, mert lebutítják az ízeket, eltakarják a krémleves valódiságát. 6 l leveshez max. 1 dl tejszín adható.
Gyönyörű lesz a krémlevesünk, ha vajjal sűrítünk, ez fényt ad, és nem nyomja el az ízeket.

Zellerleves: csak zeller kell bele, önmagát besűríti. A zellergumót lapocskákra vágjuk, vajon átforgatjuk és felengedjük könnyű alaplével. 20-30 percig főzöm, aztán turmixolom és minimális sót adok hozzá. A zöld leveleit olívaolajon blansírozom.

Sütőtök krémlevest ízesíthetem chilivel, korianderrel, gyömbérrel. Nagyon jól elbírja a robosztus fűszereket, de igazán különleges fehér csokoládéval párosítva.
Minimális tejszínnel és vajjal turmixoljuk össze, ne legyen sűrű. Egész más ízhatást kapunk, ha a tököt sütőben megsütjük, és aztán turmixoljuk, vagy ha vajon átfuttatva párolom serpenyőben.

Felfrissíthetjük gyümölcsleveseinket, ha a sárgadinnyéhez vagy eperhez bazsalikomot adunk az eddig megszokott fahéj, szegfűszeg helyett. És a gyümölcsleveseknél is felejtsük el a lisztes habarást, turmixoljuk magát, a gyümölcsöt.

És mi a helyzet a húslevessel? Hát, az, hogy amit mi annak gondolunk, az zöldségleves hússal. Édeskés és fáradt ízű a sok gyökérzöldségtől.
2 kg húshoz max fél kg zöldség kell, ekkor érvényesül igazán a hús íze. Nem vízzel, hanem alaplével kell felengedni.

Akkor pár szó az alapléről: nem a csapból engedünk vizet, hanem alaplét használunk, ha igazán profik akarunk lenni.
Ha zöldségalaplét főzünk, a gyökérzöldségeket minimalizálni kell, mert nagyon dominál az ízük. 20 percig főzzük a zöldségeket, majd szűrjük le a lét. Kész.
Könnyű csirkealaplé: minimális zöldség hozzáadásával addig főzzük a zsír és lebeny nélküli csirkét, amíg a hús megpuhul. Lehet bele tenni szárnyat, nyakat, lábat, mellcsontot hússal.
Kb. 40 perc főzés után redukáljuk.
Ha nehezebb alaplét szeretnénk, akkor a csirkét előtte megpirítjuk, ha pedig az egészet 4-6 órán keresztül főzzük, még töményebb, sűrűbb lét kapunk.

Következnek még a köretek, mártások, húsok…
mennyi finomság…..

Miért szeretik ennyire a spanyolok a sonkát?



Váncsa István a spanyolok mérhetetlen sonkaimádatáról is elmesélte az idevágó történetet.

Spanyolországban szinte nincs olyan üzlet, melynek kirakatában ne lógna egy óriási sonka. Hívogat, csalogat, csorog a nyálunk, ha csak belegondolunk a hajszálvékony szeletek ízébe.
Andalúziában nem csak a zöldséges plafonján lóg a sonka, de papírboltban, gyógyszertárban és cukrászdában is láthatunk.
Ha pár száz éve banditák fosztottak ki egy paraszt családot, a padláson lógó sonkát biztos magukkal vitték. Vannak olyan vidékek, ahol, ha nagy vendégség gyűlt össze a háznál, a sonka őrzésére külön családtagot jelöltek ki, aki kimaradt a mulatságból, hogy őrizze a ház kincsét, a sonkát a padláson.
A 710-es években 12 ezer mór telepedett le az Ibériai-félszigeten, ezzel kezdetét vette a mór jelenlét. Ők muzulmánként nem ettek disznóhúst, így az ibér paraszt a birka tenyésztése helyett átállt a disznó tartására, hiszen azt nem hajtották el tőle. Pedig a domborzati és éghajlati viszonyok alapján ez a vidék inkább a birka és kecske tenyésztésére lett volna alkalmas.
1452-ben Izabella és Ferdinánd elűzte a mórokat, de engedte a kikeresztelkedésüket, így aki a 700 éve hazájának tekintett Andalúziában akart maradni, egy látszólagos vallási áttéréssel maradhatott. 100 évvel később ezeknek a kikeresztelkedett móroknak is távozniuk kellett, az andaluz őslakosság nem fogadta be őket.
Hogy az inkvizítorok előtt demonstrálni tudja valaki, hogy nem mór származású és nem muzulmán hitű, sonkát ettek, disznóból. Hiszen a muzulmán nem eszik sonkát.

Hasonló gasztrotörténeti érdekesség, hogy az indiai hindu populáció az iszlám hódítás után tért át a vegetarianizmusra: mert ha a hódítóink esznek húst, akkor mi nem fogunk…

Máltán azért esznek nyulat nyúllal, mert az 1520-as években betelepült johannita szerzetesek, akik a törököktől védték Máltát, és akik a Máltai lovagrend lettek, megtiltották a köznépnek hogy vadnyúlra vadásszon, az csak az ő kiváltságuk volt. A máltai nép 260 évig nem ehetett nyúlhúst, így amikor Napóleon elűzte a szigetről a lovagrendet, elkezdték bepótolni az előző évszázadokat. Azóta bosszúból eszik a nyulat….Nyilván nagyon ízletesen, változatosan készítve.

Ezekből az apró történeti áttekintésekből azt szűrhetjük le tanulságul, hogy van, amit azért szeretünk, mert a hagyomány azt számunkra előírja, szinte már kódolva van egyes népek génállományában.

Olasz konyhatörténelem Váncsa Istvántól



Ha az olasz konyhára gondolunk, mindenki szemei előtt megjelennek a pizzák, tészták, tiramisu, van, aki belecsempész egy kis tengeri herkentyűt. Érezzük a bazsalikom és oregano illatát, és nyelünk egy nagyot a parmezán gondolatától.
Mindenhol a világon vannak olasz éttermek, egy szelet pizza, vagy egy adag bolognai tészta sok csalódást nem okozhat. Van amerikai változat vastagabb tésztából, vannak az igazi magyaros (pacalos) pizzák, és a carbonara szószba csak viszonylag kevés helyen nem zuttyintanak óriás adag tejszínt.
Na, de hogy is alakult ki az olaszokról ez a gasztronómiai tükör?
Ha toszkán vagy akár római történeteket, könyveket olvasunk, ott bizony ennél változatosabb a kép. Minden vidéknek megvannak a maga jellegzetes ízei, legyen az tengerpart vagy hegyvidék.
Titkos családi receptek őrzik a sajtkészítés, az olívaolaj préselés titkait, és egy valamirevaló olasz vacsorában csak a szószos tészta után kezdődik a lakoma.
Akkor hogy is van ez? Miért csak a pizza ugrik be?
Hol vannak a tésztában sült cukkinivirág, a kemencében rotyogó babos egytálételek, a vadak, a sok csodás tengeri kütyü?

Az olasz konyhakultúra az egyik legrétegzettebb konyha volt már a középkorban is.
Minden tájegységnek megvoltak azok a náluk termő növényei, állatai, fűszerei és technikái, ami csak rájuk volt jellemző, ami generációról generációra öröklődött.
Létezett a szegények cucina povera-ja, és természetesen hatalmas receptgyűjteményből főztek a cucina alto-borghese, vagyis az arisztokrácia konyhájában.

Amikor 1535-ben Medici Katalin beházasodott a francia udvarba, mi sem volt természetesebb, minthogy a szakácsai elkísérték őt, magukkal vitték alapanyagaik és receptjeik nagy részét, amit aztán vegyítettek a korabeli francia ízekkel.
A francia konyha gasztroforradalmának tekintik ezt az időszakot, az olasz szakácsok lábai előtt hevert a párizsi arisztokrácia.
250 évvel később Mária Karolina nápolyi királyné szakácsokat kért Párizsból attól a Maria Antoinette-től, aki az éhezik a nép, már kenyerük sincs felvetésre egy egyszerű vállrándítással azt mondta, hogy akkor egyenek kalácsot….
A Nápolyba érkező szakácsokat monzunak hívták, akik ebben az időben kulináris forradalmat vittek végbe a környéken.
Az arisztokrácia dőzsölt a földi javakban, nem úgy a szegény parasztok, halászok, pásztorok.
Az 1820-as években egyre több olasz szegény család szállt hajóra, és meg sem állt Amerikáig, ahol blokkokban telepedtek le, vállalták el a legnehezebb és legrosszabban fizető állásokat a boldogulás reményében, és közben a legszükségesebb alapanyagokból főztek, ettek, éltek.
Az 1900-as évek elején már az ő étkezési szokásuk alapján azonosították be az olasz konyhát Amerika-szerte.

És hogy jutott vissza Európába ez a jellegzetes olasz konyha? A második világháború idején az amerikai katonák elhozták magukkal azokat az olasz ételeket, recepteket, amit ők ismertek, és hagyták szerteszét a világnak, kiszorítva ezzel az igazi olasz ételeket.
Olyannyira, hogy a világot ma már nem is érdekli, hogy mik voltak azok a különleges ízek, ételek, amik a nagy csizmán megfőzésre kerültek…
A tömegturizmus igénye lenyomja a gasztronómiai változatosságot….
A hagyomány elillant, marad a pizza és a pasta.

Stokafissio


Stokafissio, avagy a szárított hal európai menetelése-Váncsa István története alapján

A gasztrowerk érdekes állomása volt a hagyomány és evolúció témája Váncsa István előadásában. Néhány történet a hallottak közül...

A stokafissio egy népszerű liguriai étel. Miért van a Ligur-tenger mentén egyáltalán szárított hal? Amikor bővelkednek a friss és változatos halakban, kagylókban, rákokban?

Az 1545-ben megnyitott tridenti zsinaton III. Pál vezetésével megemelték a katolikusok kötelező böjti napjainak számát, ami egyben azt is jelentette, hogy Európában nagyobb igény lett a hal iránt. Mert húst nem ehettek, de halat igen.
(zárójeles megjegyzés, hogy ez a zsinat 18 évig tartott, ami igazi mérföldkő a konferenciaturizmus életében.)
Tehát a zsinaton a norvég uppsalai püspök javasolta a szárított tengeri tőkehal fogyasztását a böjti időszakra.
Ez a szárított hal úgy készült, hogy a jeges vízből kifogott halakat már a hajókon kibelezték és kifilézték, és a tengerparton szárították a hideg, sós, süvítő szélben február és május között. Ezt a kőkeményre száradt, sós tőkehalat fogyasztotta a tridenti zsinat óta egész Európa, és valahogy nem törlődött ki az étkezési kultúrából.
Korlátlan ideig eláll, ilyen halat vittek magukkal Rőtszakállú Erik viking hajósai, de még Kolombusz Kristóf is a hosszú tengeri utakra.
A szárított hal 3-10 nap vízben való áztatás után puhul meg annyira, hogy fogyasztható állagú lesz, de közben iszonyatos bűzt áraszt magából….
Ez a stokafissio a mai napig Norvégia egyik legfontosabb exportcikke, és a teljes mennyiség 92%-át Olaszország vásárolja meg. Az az Olaszország, amelynek annyi tengere és friss hala van…
Érthetetlen, de a hagyomány felülírja a finomságot…
Ugyanilyen népszerűségnek örvend a bakaljau nevű szárított hal is, ami a Dél-Európában élő tengerparti lakosok egyik kedvenc étele. 365 féle elkészítési módot használnak, csak ehhez a szárított halhoz Portugáliától Görögországig.
Miközben roskadozik minden a friss tengeri halaktól….

2010. október 23., szombat

A Borász-Malatinszky Csaba



Malatinszky Csaba kúriája, borkóstolója rabul ejtett. A gasztrowerkes csapatot egy igazi megszállott fogadta, és vezette végig az organikus borkészítés és persze kóstolás kanyarain a villányi pincészetben.
Cabernet franc-a harmónia bora, ahogy ő nevezi. Az egyedülálló villányi klíma lehetővé teszi a természetes bor készítését, nem szükséges mesterséges savakkal kiegészíteni.
A terroir borászat lényege ez, nem beleavatkozni a természet rendjébe, hagyni, hogy az eredeti gyümölcs érvényesüljön, megmutatva a fajtában rejlő lehetőségeket.
Villányban organikus borgazdaságot létrehozni nem kis eltökéltséget, kitartást, tervezést jelent. Elképzelem, amikor először kérte a neki dolgozó embereket, hogy akkor most a permetszer helyett narancsolajos lemosás következik….
Malatinszky Csaba szerint a világ minőségi borfogyasztói a 13.5 alkoholtartalmú borokat részesítik előnyben, ez már a minőség egyik fokmércéje elegáns angol éttermekben, vagy az angol királyi család beszállító borászatainál.
A kívánt alkoholfokot pedig már a szőlő telepítésénél figyelembe kell venni, hiszen az ültetésmódja, az oltványok fajtája és természetesen a trágyamentes talaj is fontos szerepet játszik ebben. A megfelelő tősűrűség /6200 tő egy hektáron/ biztosítja azt, hogy a növények gyökérzete versenyhelyzetben van, nem tud a talaj felső részén elterülni, így a mélyebb rétegekből szívja a talajos vizeket.
A termőzóna alacsonyan van kialakítva, pedig a növény zöldzónája magasabb a megszokottnál. Minden zöld levél napelemként működik, segítve ezzel az érést, így korábban lehet szüretelni.
Ha meleg években csökken a bogyók víztartalma, nő a benne levő cukor, ami nagyobb alkoholfokot eredményez.
Augusztus elején, a zöldszüretkor már lehet látni, mit tud az adott évjárat, ekkor kell kitalálni, mit tegyenek a szőlővel. Ritkítják a fürtök számát, kitalálva a tökéletes elhelyezkedést. A szőlőbogyók minőségét ekkortól folyamatosan mérik, hiszen az optimális éréskor kell leszüretelni. Nem előbb, nem később.

Bár Malatinszky Csaba hozta az első barrique hordót a 90-es években Villányba, és a hordó beszállítóját ugyanolyan gondosan választotta ki, mint az oltványokat, de arra törekszik, hogy a Malatinszky borok ízét ne a hordó adja meg, hiszen az már csak gyengíti azt a minőséget, amit a különleges termőhely ad.

És honnét ismerjük meg az igazán kiemelkedő bort?
Legfontosabb ismérve, hogy miután szájba vettük, átmozgattuk, akkor az a száj egész felületén jelen van, egyenletesen eloszlik.

Malatinszky Csaba számomra az a művész, aki fejben megkomponálja, hogy mit szeretne a poharában látni, kóstolni, megtervezi a hozzávalókat (oltvány, talaj, napsütés), és megalkotja A bort, mindenki mástól függetlenül.
És melyik borát issza a brit királynő is: Cabernet Franc, 2006.
Kifejezetten jó ízlése van.
A gasztrocsapat pedig kék nyelvvel, kicsit kótyagos fejjel távozva tőle viszi hírét szerteszét.

Borairól részletes leírást a www.malatinszky.hu oldalon találtok, de aki Villányban jár, feltétlenül nézze és kóstolja meg személyesen!

Borkészítés magas fokon.....?



Amikor a történelmi borvidékek jutnak az eszembe, akkor mindig domboldalas szőlőket, kis présházakat, és száz éves óriási pincéket képzelek magam elé. Ahol szinte megállt az idő, legalábbis első ránézésre.
A villányi Sauska pincészteben első ránézésre nem a múltat, a hagyományokat vesszük észre, hanem valamit, ami hogy kerül erre a tájra.
Gasztrowerkes élménytúránk állomása volt ez is.

XXI. századi pince, tökéletes dizájn, minden négyzetcentijében megtervezett, kivitelezett épület. A kilátás, csak az több száz éves.
Már a honlapjuk is a teljes profizmust, modernséget mutatja, ha nem is borászatilag, hanem márka szempontjából.
Tudjuk, hogy Sauska, a tulajdonos amerikai üzletember, persze, magyar származással. Neki ez egy üzleti befektetés, profitot termel, profi szakemberekkel, profi cégként.
Számomra pont ez a profizmus, ami rideggé, távolivá teszi.
Olyan gépeket, eszközöket használnak, melyek lassan már emberi kéz nélkül válogatják ki a tökéletes szőlőszemeket, és pont az ember, a lélek hiányzik nekem erről a helyről, ezekből a borokból. Ami nem jelenti azt, hogy ezek a borok rosszak lennének, és én nem is ítélhetem ezt meg borászatilag, csak az én megérzésem ez.
Hogy egy tökéletesen kitalált, stratégiával, hosszú távú üzleti tervvel rendelkező vállalat ez, aki divatos, modern palackokba gyárt most divatos, modern borokat. Nem mondom, hogy sznoboknak, de a márkaépítésük ebbe az irányba megy.
Lehet, hogy a pincét bemutató személyek között óriási a különbség, és lehet, hogy van, aki kicsit többet, kicsit másképp is tudott volna mesélni nekünk.
Láttuk a szemezőgépet, láttunk pár asszonyt is válogatni, bekukkantottunk a laboratórium üvegfalán, megnéztük az analizáló berendezést, ami eldönti az előre beprogramozott paraméterek alapján, hogy mikor optimális a szőlő a szüreteléshez. És ez az érték nem biztos, hogy egy régi, villányi borász szerint is az lenne.
Itt a borászat elég mélyen összefonódik a kémiával, a molekulákkal, a csúcstechnikával.
Ez egy irány, ami más hangulatot, más ízt ad.
A borkóstolás, úgy mint a palackok dizájnja, minimalista volt. Minimális többletinfót adott csak annál, mint ami a címkén, vagy a weboldalon szerepel.
Elárulták, hogy a siller bor akkor készül, amikor a borász a szeretőjével megy a pincébe, a rosé pedig akkor, ha a feleségével… Mert a rosénak kevesebb idő kell….
A Sauska Cuvéek elnevezéséhez használt prím számokról annyit érdemes tudni, hogy minél kisebb a szám értéke, annál jobb a bor minősége.
Láttunk tölgyfahordókat is, persze, és igazán érdekes infó, hogy a hordógyártás is külön szakma, nem mindegy, hogy melyik bor melyik cég hordójában készül. Mint ahogy az sem, milyen dugó kerül a palackba.
Összességében a Sauska (kiejtve nem sóska!) egy profi üzemet, egy profi borkészítési eljárást hozott Villányba, és amerikai módra profi marketing gépezet népszerűsíti a márkát.
Jó volt látni, jó volt belelátni és belekóstolni, és jó volt továbbmenni a Tenkes csárdába, mert majd éhen haltunk. A látványkonyhájuk ugyanis csak látvány. Még ropijuk sem volt….

2010. október 19., kedd

Világkonyha



Ezzel a címmel tartott fűszerkalauz órát nekünk, gasztrowerkeseknek, vagy ahogy magunkat hívjuk, haladó hedonistáknak Mautner Zsófia, akit legtöbben a Chili és vanília blog valamint szakácskönyv szerzőjeként ismertünk.
Kicsi gurulós kisbőrönben érkeztek a fűszerek, és persze felismerő teszttel kezdtük.
Négy kis tégely, óriási illatkavalkád. Ismerős és sosem érzett aromák.
Az őrölt szegfűszeg illatát felismertük, de amikor az igazi fűszert megláttuk, akkor csodálkoztunk el igazán. Hogy az eddig tasakban kapott, narancshéjba szurkált kis vackok ócska utánzatai csupán ennek az Indonéziában és Zanzibárban őshonos fűszernek. Amivel megtűzdelhetünk egy csirkemellet, meglocsolhatjuk tejföllel, és süthetjük is.
A következő őrlemény a kardamon volt, melyből India termeli a legtöbbet a világon, de el is fogyasztják, így Guatemala a legnagyobb exportőr. Ezt a fűszert leginkább az arab és skandináv konyhák használják, kitűnően párosítható tejtermékekhez, tejberizshez és almás, gyümölcsös desszertekhez. A répatortát pedig egyenesen a mennyekbe emelheti.
Ha jó az illatmemóriám, akkor én egyszer fürödtem kardamonos-tejes habfürdőben….
A tonkabab napjaink divatos fűszere, olyannyira, hogy én még nem is használtam. Keserűmandulára emlékeztető illatával jól illik mind a fehér mind a keserűcsokihoz, de kacsamellhez is kitűnő.
Megfogdostunk és illatoltunk egy darab kassiát, ez egy fahéjféle, tulajdonképpen egy ágdarabka Vietnamból. Illata és íze intenzívebb és finomabb a hagyományos fahéjnál, frissen, sütés után kell a süteményekre reszelni. Jó, ha van hozzá speciális reszelőnk!
Beledugtuk az orrunkat igazi sáfrányba is, mely a világ legdrágább fűszere, 1 g akár 14 EUR is lehet. Az igazi sáfrány teljesen vörös, már-már sötétbordó színű, és csak nyomokban hasonlít a nálunk kapható sáfrányos szeklicére, mely ugyan megszínezi az ételeket,de ízt nem ad hozzájuk.
Aztán amikor már tele volt az orrunk, kezdtük el körbeadogatni a különféle borsokat. Mint egy igazi varázslóládából, úgy kerültek elő és körbe az üvegecskék.
A manigetta egy lágy, édeskés illatú bors, ami melegséget ad az ételhez, akár csokoládéhoz, akár kínai szójaszószokhoz adhatjuk.
A tasmánhegyi borsnak hűs, ánizsos illata van, a szecsuáni ezzel szemben annyira intenzív, hogy lezsibbasztja a fél arcunkat. A vörös, meleg pondicserri pedig a világ legdrágább borsfajtája.
És a sók. Nem az volt a kérdés, hogy jódozott vagy csak sima asztali…A színe, a kristályok formája, mind más ízt rejt, és ad ki magából, ha ételre kerül.
A fekete színű Hawai vagy a vörösborral festett rózsaszín egész más ízt ad.
A szinte pehelyszerű maldon só libamájra, sült zöldségre vágyik.
Nem hittem volna, hogy a sók is más ízűek lehetnek, ami sós, az, sós, ugye és pont, de egymás után megkóstolva őket a különbség tényleg érezhető volt.

Két fontos tanulsága van a fűszeres órának is.
1. Csak minőségi alapanyagot, fűszert használjunk, nem érdemes az utánzatokat, téglaporral kevert aromásított porokat venni, mert közelébe sem jutunk a valódi ízeknek. Az egyszeri, nagyobb összegű kiadás pedig akár évekig eláll a polcon mutatós kis üvegében. Lassan talán nálunk is újra divat lesz fűszeresnek lenni, apró kis boltokban a világ ízeit kicsi üvegekben árulni…
2. Ha pedig megvettük a fűszert, vagy megtermeltük a konyhakertünkben, ablakunkban, akkor pedig a saját és szeretteink szájízéhez kísérletezzünk, próbálkozzunk az ízek párosításával. Nézzük meg, mit ajánlanak a szakácskönyvek, de bátran támaszkodjunk a saját fantáziánkra is.

Nálam ma este így sült a tök a sütőben vaníliás paradicsomlekvárral kenegetve, és az almák tengeri sóval és rozmaringgal vagy bazsalikommal meghintve.
Illat és ízorgia, hagyományos alapanyagok összekeverésével.
Tökéletes lett.

2010. október 15., péntek

Pastrami


A képen látható szendvics mellett egy igazán modern éttermet is így neveznek Óbudán.
A szendvicsről is ódákat lehet zengeni, amit elsősorban a névadó pastrami húsnak köszönhet, másodsorban pedig a sok kis apróságnak, amitől ilyen óriásira nő a tányérunkon.
Tehát a pastrami egy tartósított marhahús, a tartósítás lépéseit, menetét az étterem falán nyomon követhetjük, miközben nyeljük a finom falatokat.
Ezt a szárított, kérges, de puha marhahúst teszik két szelet kenyér közé káposztával, tormával, majonézzel, ketchuppal, chidder sajttal, és pirítanak rajta egyet, hogy a sajt beleolvadjon az egyvelegbe. Átharapni nem egyszerű. De megéri, mert az ízorgia feledhetetlen.
Én nem tudom összehasonlítani az eredeti new york-i recepttel, ízekkel, csak a saját ízlésem a mérce. Finom, nagyon.
Az étterem egésze is tetszik, igazi látványkonyha, ismert szakácsokkal, minden olajozottan, profin pörög.
Még úgy is, hogy 20, magát gasztrotanoncnak kikiáltó csetlő-botló werkes tévedt a látványkonyhába.
Akik, persze a szakszerű körbevezetés és betanítás után profin filézték a halat, pucolták a gyömbért vagy a rákokat.
Kis kötény mindenkin, kés a kézben, és Segal Viktor valamint Serényi Zsolt szárnyai, kezei segítségével megalkottuk az első közös vacsoránkat.
Mindenki megtanult articsókát, gyömbért és csicsókát pucolni, filéztünk durbicsot és pattintottuk ki a páncéljából a rákocskákat. Friss, első osztályú alapanyagok, melyeket az átlag háztartások nem nagyon használnak.
Vajon mi lett belőlük? Vajon sült zsályás csicsóka, fokhagymával és kakukkfűvel pirított articsóka köretnek, és gyömbéres kömény. Mindenhez csak egy-két fűszer, hogy kihozza a domináns ízeket.
A halat is csak friss citromfűvel, sóval, borssal sütöttük 3-4 percig, és elolvadt a szánkban. Néhány szálka bejátszott még, a filézést gyakorolni kell. Nem olyan egyszerű, bevág, megemel, csúsztat, és csúszik nagyon a kés.
Megtanultuk, hogy a friss hal nem szaglik, hogy bizony a legtöbb helyen nem vágják ki a has alatti hájas részeket, hogy nagyobb szelet legyen a tányéron.
Közben láttuk, ahogy fő az alaplé, hatalmas kondérban, lassú tűzön gyöngyöződik, tele zöldséggel, csontokkal. Lassan rotyog, illatozik, hogy aztán a barnamártások tökéletes alapja legyen.
Tanultuk a főzés fortélyait a szakma igazán elismert alakjaitól, akik úgy magyaráztak, segítettek, hogy nem éreztük kellemetlennek ötödször is megkérdezni, hogy akkor most ez az articsóka már jó lesz, hogy akkor hogy is filézzem a halat, és mekkora szeletekre szeljem a csicsókát...
Türelem, szakmai alázat, emberség és hihetetlen kommunikációs készség, ahogy nem csak a kamerák felé tudnak főzni, nem csak papíron nagyok, nem csak a saját szakmájuk velük egy szinten levő tagjait nézik emberszámba, hanem a tanoncaikat, beosztottaikat is.
Lenne mit tanulni tőlük, a többi, egész más vonalon mozgó szakembernek…

Az alap szakácskönyv


Czifray István szakácsmester 1829-ben kiadott Magyar Nemzeti Szakácskönyvének újranyomott kiadását meg lehet venni a Libriben.
A könyvet Minden jó és gondos magyar gazdaasszonynak ajánlja a szerző közel 200 évvel ezelőtt.
Mi a legérdekesebb a receptekben? Nem a régies nyelvezet, nem is a régies kifejezések, hanem az a sokféle finomság, ami akkor egy átlag magyar gazdaasszony részére piacon könnyen beszerezhető volt.
Ma modern konyhai alapanyagnak gondoljuk az articsókát, a csicsókát, tárkonyt, újhullámosnak gondoljuk a gyümölcsös húsokat, és rácsodálkozunk a közel 160 féle halreceptre. Mert akkor ugye voltak az élővizeinkben halak, rákok, békák. Teknősbékás recept is van. De ígérem, hogy Henri barátunkat nem főzöm meg vérmártásban, ahogy Nyuszit sem készítem el fasírozottnak.
Még nem főztem a könyv alapján, de úgy látom, ha sikerül beszerezni az alapanyagokat, akkor a mai magyar vacsoraasztalon is megállják e helyüket ezek az ételek. A csirke zöldborsóval és rákfarkakkal egész jól hangzik.
És szembesülünk azzal, hogy a pörkölt alapú zsír-hagyma-paprika ételek nem részei a könyvnek. Ma meg ugye azt halljuk mindenhol, hogy ez az ősi hungaricum….
Hát, nem.
A receptek nem zsírt, hanem vajat említenek zsiradéknak. A zsír használata a török időkre nyúlik vissza, amikor a törökök a disznókon kívül mindent elhajtottak, elvittek a parasztoktól. Akik tehén híján nem tudtak tejet fejni, abból vajat köpülni, így kénytelenek voltak a disznózsírra áttérni a főzésnél.
A paprika elterjedése a napóleoni időkben történt csak, amikor a kereskedelmi embargó alatt nem jutottak hozzá a polgári konyhák a megszokott fekete borshoz. És elkezdték ellesni a paraszti konyha piros porának fortélyait.
Tehát a nagy magyar konyha a pörkölttel, gulyással csak a reformkor után kezd kialakulni, és ahogy csökken a földrajzi nagysága az országnak, úgy szűkülnek az alapanyagok, úgy csökken a receptek változatossága, száma.
És úgy jutunk el oda, hogy a mai átlag magyar család ünnepi menüje a rántott hús, fasírozott, pörkölt, gulyás, hortobágyi palacsinta vonalig terjed.
Ahogy Vinkó József fogalmazott, a mai magyar étkezési kultúra a gasztrokádárizmus és a plázagasztronómia szintjén van.

Gasztrowerk-Szilva szemmel



Mivel én nem vagyok gasztronómiai szakember, sem gasztroblogger, vagy gasztronómiai újságíró, sőt, újságíró is csak papíron vagyok, ezért az én bejegyzéseim a következő 10 hét eseményeiről nem lesznek szakmailag 100%-osan pontosak, elsősorban nem a tényszerű dokumentációra törekszem, hanem a bennem lecsapódó érzetekről, fontos momentumokról írok.
Direkt nem fejtem ki egy-egy eljárás, vagy óra pontos elemeit, időnként biztosan sok olyan dologra rácsodálkozok majd, ami szakmabelieknek magától értetődő.
Nem tartom magam gasztrosznobnak sem, inkább csak élményevő és élményfőző, különleges ízeket bevállaló emberke vagyok.
Nem jártam a legtöbb fine dining helyen, meg tudom különböztetni a menzai ebédet egy ízletes házi koszttól, és tudom, hogy mit várhatok bizonyos szintű éttermektől, ahova járok. És reklamálok, ha azt a minőséget nem kapom meg.
Most tudatosan megtanulom a többi dolgot, kipróbálok új helyeket, ízeket, és ezt adom át nektek, akik többségben velem hasonló gondolkodásúak és gasztronómiailag tudatosak vagytok.
Ok, tudom, hogy a paradicsomlekvár és a levendulás csoki nem mindenkinek jön be.
Szóval, fogadjátok szeretettel a következő hetek élményeit, tapasztalatait.
Az órák tényszerűbb dokumentálását az idei HVG bloggerek egyik győztesének oldalán olvashatjátok, a www.gastronomica.hu-n.

És, ha jól emlékszem, kitisztul az ég…


...Avagy borkóstolás werk módra

Az asztalon sorakoznak a boros üvegek, egy fiatal srác bontogat, dugót szagol, és kortyolgat.
A palackok címkéje messzire virít, színes, kacskaringós betűk-képek-élet.
Nem láttam még ezeket, ez persze engem minősít.
Annyit tudunk róla, hogy ő egy újgenerációs borász, a miklóscsabi. Így egyben, kisbetűvel.
Aztán elkezdődik az óra, ahol még sok mást megtudunk róla.
Körbeadja a fehérboros poharakat, tölt, mesél, tölt, mesél, reggelig hallgatnánk, kérdeznénk. Tölt, és mesél.
Mesél arról, hogy ő nem kézműves borász, nem egy agyonmarketingelt, óriás üzemű borász, hanem egy újgenerációs, családi pincészetet vezető, hiteles, újhullámos, minőségi szakember, ahogy magát nevezi: élményborász.
Családilag művelik a szőlőt, készítik a bort, és kínálják a kóstoló szájaknak.
A móri borvidéken közel 300 éve folyik bortermelés, erre a hagyományra építette rá szakértelmét a Csabi.
Aki olyan élvezettel és átéléssel meséli, hogy a saját pincéjében rendezett borkóstoló miben különbözik egy tantermi gyorstalpalótól, hogy szinte érzem a pince dohos falait, érzem a hordók illatát. És szeretném érezni az első körös pálinka ízét a nyelvemen, aztán az első pohár fröccsét, hogy oldódjon a hangulat.
20 kíváncsi nő és egy férfi hallgatja, pálinka nélkül is laza a hangulat, jönnek a kérdések.
Hogy miért így nevezi a borokat? Miért lesz egy bor utazóbőrönd vagy tündérkert? Hogyan kerül rá a címkére a testvére arcképe? Ki tervezi a cimkéket, ki írja a bemutató szöveget?
És hogyan is kell érezni a szánkban a vajasság ízét? Baj, ha valaki nem érzi, ha nem asszociál az animális jegyekre? Ha valaki csak borissza, az miben más, mint egy borszakértő?
Hogy találják meg az optimális egyensúlyt a cuvéknél?
És nem lehetnék én is tesztkóstoló? Hogy aztán hasonlóan frappáns borbemutató szöveget írjak?
Mámor Cuvée Mór 2008: zamatos. Ropog. Csókában. Gyümi gyöngysor. Jelleg remek, fajta dübör. Heves stílus lüktet. Szánk addig, fülig. :)

A szőlő és a bor iránti elkötelezettség és tisztelet mellett teljes szívvel és igazán egyedi stílussal tálalja a nagyközönség felé a készletét. Ami emberi léptékű, évi 10-12 ezer palack. Ez 10-12 ezer szőlőtőke, ha jól emlékszem. Egy tőkéről 0,9 l mustot adó szőlőt lehet optimálisan szüretelni, ez válik aztán kb 0,75 l palackozható borrá. Vagy tölgyfahordóban, vagy reduktív eljárással, duplafalú acél között. A részletekbe nem mennék bele.
És igazán arra sem emlékszem, hogy 4 vagy 5 féle bort kóstoltunk-e. Még jó, hogy a tényszerű dokumentálást a HVG blogon megírják…
Mert a borok finomak, ihatóak, és kicsit becsíptem a végére. Egész kicsit.
De arra emlékszem, hogy a borospohár széléről kapuíveket hagyva csúsztak le a pohár falán maradt cseppek, hogy a nem férünk a bőröndbe chardonné volt a csapat kedvenc bora, de nekem a mámor cuvée illata maradt meg hosszú ideig az orromban. Akár egy parfüm. Friss, lüktető, egyedi.
Persze, megtanultuk, milyen sorrendben, hogyan elemezzük a poharunkban levő bort.
Először ugye a vizualitás, amikor a színét, árnyalatát, tisztaságát figyeljük, majd játékosan megtekerjük a pohárban, táncol a bor, és már jönnek is az illatok, bekapcsolódik az orrunk, és szűrjük befelé a szagokat.
Aki gyakorlott, az már különbözteti is meg a minerális, vegetális, animális jellegeket, aki pedig, mint én, csak ismerkedik, még csak egyben érzi az illatot, és a hallottak alapján próbálja szétszedni az orrában levő egyveleget.
Hogy a hú, de kellemes, belekóstolnék már érzésen túl konkrétabb jegyeket is felismerjek.
Szerencsére a szájban gusztálásig is eljutunk, egyszer kértük csak a Csabit, hogy kicsit lassítson a tempón…
Szóval a szánkban is szétszedtük az ízeket, az érzeteket, az élményeket, mielőtt lenyeltük volna a bort.
Megkóstoltuk, leteszteltük, jó volt.
A pincészetről részletek: www.mikloscsabi.com oldalon.

2010. október 9., szombat

Benső kastély



Egy érdekes könyvbemutatón voltam pár napja, ahol Andrea Weaver beszélt a könyveiről, életéről, első sorban a Benső kastélyról.
Sajnos, eléggé tudatlan vagyok ebben az angyalos témában, néhány könyvet olvastam csak, és időnként talán érzem, hogy ezek a közös rezgések, megérzések, találkozások, gondolatok tényleg nem véletlenül történnek.
A mennyei prófécia, vagy Coelho könyvei is beszélnek az energiamezőkről, a Másik Félről, és minden bizonnyal más életében is felbukkannak arcok, akikhez érzik, hogy közük van, volt már valamikor.
Egy másik életben, egy másik testben, de ugyanezzel a lélekkel már találkoztunk.
Bennem ez nem tudatos, nem is hinném, hogy én nyitott tudattal születtem volna, mint az írónő, nem is gondolom, hogy az én érzéseim, megérzéseim angyali eredetűek lennének, talán csak néha igazán segítenek, vagy jeleznek nekem az úton. És én néha hagyom, hogy belefollyon a tudatomba ez az érzés.
Hú, kuszaság.
Szóval angyalok, tündérek, indigó gyerekek, szellemvilág, valóság. Érzések, gondolatok, és társas kapcsolatok.
Mindenki életében jelen levő események, utak. Szeretet, szerelem, család és barátok vesznek körül bennünket, mindannyiunknak megvan a saját benső kastélya, amit a lelkében épít fel. Kinek palota, kinek csak kopár várfalak. De van íve, boltozata, és van egy nagy belső tér, amit ki kell tölteni.
„De nagyon sokat zárva a kápolna ajtaja, míg bizalommal meg merjük mutatni az íveket másoknak. Fontos, hogy ne jöjjön be a hideg, ne törjenek be rajta a félelem farkasai, és ne rántson ki rajta egy fájó szerelem.”
Szerelem, igen, központi téma ebben a regényben is, de inkább a szenvedő nő érzésein, és talpraállásán keresztül mutatkozik meg.
Mint a valóságban. Ahol körbevesznek bennünket a gyáva férfiak, akik nyitottak lennének egy igazi, elsöprő érzésre, mégsem merik bevállalni azt. Csak sebeket okoznak, gyávasággal, felületességgel.
Jó kis mondatok, érdekes sztoriba ágyazva. És a legérdekesebb ez a párbeszéd, amit a főhős Gábriel arkangyallal folytat:
„-Igazi nővé kell válnom. Ehhez képest önző, impotens, gyáva, bizonytalan férfiakkal találkozom, akik kezelhetetlenek. Rendben, biztosan én vagyok az oka, ilyeneket vonzok, mindent rosszul teszek velük kapcsolatban, de akkor is…
-Túl őszinte vagy velük.
-Jól hallok? Játszmáznom és taktikáznom kellene? Ezt üzeni a szellemvilág?
-Te a Földön élsz. Másfajta energiák, másfajta törvények…”

„Az az igazság, hogy már az elejétől tudtam, hogy így lesz. Erős nőt akart és érzékenyet és okosat, és mit tudom én milyet, de lehet, hogy sok vagyok. Vagy kevés. Vagy közepes.”

„Azt mondtad, nem akarsz elveszíteni, de nem látom azt sem, hogy meg akarnál tartani. Azt sem tudom, vagyok-e olyan pozícióban a szívedben, hogy el lehessen engem veszíteni.”

A regény hősnőjének könnycseppjei kristályokká válnak, amit be tud építeni a készülő kápolna ablaküvegeibe.
Hát, az én könnyeimből az egész Swarovski birodalom ellenne már.

2010. október 4., hétfő

Szüret



Fotónézegetés közben bukkantam erre a képre, most aktuális, pedig télen láttam.
Akkor annyira friss és eleven volt az emlék, hogy nem is írtam részletesen a tiroli csodákról. Csak hagytam, hogy megéljem, átéljem, és átfollyon rajtam az a sok szépség, ami körülvett.
A nyugalom, a tisztaság, a hófehér százmillió pillanata, és a tökéletes percek, órák most is a szívemben vannak.

Egy ragyogó téli délelőtt vágtam neki a ragyogással teli Swarovski csodavilágnak, a hegyek között megbújó Wattensba, a kristályvölgybe. Itt készülnek a csillogó kristályok, itt lesz egy hegyi kőzetből milliókat érő ékszercsoda. Vagy csak ezreket, de csillogó-villogó csoda.
Hogy átérezzük, mi földi halandók is az ékszerkészítés mesebeli világát, megalkották nekünk Kristallweltent- a kristályvilágot, ahol Swarovski ékszerekből, kristályokból elkészült az álomvilág.
Van itt cipellőbe bújt zebra, falon táncoló férfiingek, holddal keringőző napocska, víz alatti világ és operarészletek is. Minden egyes teremben új hangulat, más színű ragyogás. A szépség minden árnyalata, minden rezdülése össze van gyűjtve, káprázik a szem, és ragyog a szív, miközben nézik, hallgatják az emberek. Japánok, olaszok, németek, spanyolok, angolok. Mindenhonnét jönnek, minden érzékszervünkre hatnak.
Ha szakmailag közelíteném meg, akkor ez a tudatos, tökéletes márkaépítés, de ebben a környezetben a szakmai kérdések izgattak legkevésbé.
Az én meseszerű világomba pont passzolt ez a hangulat, a színek, hangok mesebeli kavalkádja. Nem is lehet szavakkal visszaadni.
Minden jelenet, minden perc tökéletes összhangban, harmóniában volt, gyönyörűséges, mint a kinti világ, a havas erdők, a ragyogó fények.
És a kiállító termek után egy akkora üzlet várt rám, hogy legszívesebben még most is ott lennék. Megfognám újra az összes medált, végigsimítanám a kezemmel a láncokat, és válogatnék, nézelődnék. Órákig keringtem a több ezer ékszer között, órákig válogattam, próbálgattam, melyiket is érdemlem meg. Minden árkategóriában hatalmas volt a választék, nem csak ékszerek, hanem használati tárgyak, még kanapék, lámpák, asztalok is voltak kristályokkal kirakva. Határ a csillagos ég.
Jó, az én határom lejjebb volt, jóval, de erősen gondolkodtam, hogy otthagyom az autót cserébe még néhány nyakláncért, fülbevalóért.
És hogy mit is szüreteltem az élményen kívül? Piros kövecskékkel kirakott pillangós fülbevalót és nyakláncot.

Ha a linket megnézitek, a zenét is hallgassátok-meseszép. Mint Tirol.
http://kristallwelten.swarovski.com/Content.Node/startseite.php

Ez már a másik part...


Nyáron írtam néhány siófoki pillanatról, a nyárról, a szabadságról, a féktelen bulizásról, életről.
Most ősz van, hullanak a levelek, megfakulnak a nappali fények, ahogy megfakultak a körülettem levő arcok is.
Új környezet, új mindennapi találkozások.
Öregség, lassúság, türelem. Tanulom, és próbálom elfogadni, nagy tételben. Nem megy könnyen, ez néha szégyennel tölt el magammal szemben, és ha azt mondom, igyekszem, akkor talán hazudnék. Nem igyekszem. Mert félelemmel tölt el, mert nem tudok mit kezdeni vele, mert nem akarom látni, felfogni.
Nem tudok mit kezdeni a recepció előtti téren tolókocsiban ülő nénivel, aki egész nap énekel, és fel-alá cirkál a kocsijával. Félelmetes, ahogy már nincs tudatánál, félek tőle, hogy éneklés közben nekem tolat.
Vagy a bácsi a szomszéd szobából, szintén tolókocsiban, aki olyan méltósággal és derűvel viseli és meséli, hogy amputálni kellett a lábát, hogy ép ésszel ezt fel nem foghatom. De a feleségével akkora szeretetben élnek egy kis apartmanban, akkorákat kacagnak napközben, hogy az én könnyem is kicsordul.

Idősotthon. Hálózat. Üzlet, cég, fizetés. Mögöttem pedig emberi sorsok, és még mindig nem tudom eldönteni, jó-e, hogy ők itt vannak.

Ünnepségek, ahova kiöltöznek, felveszik a szép ruhát, ékszereket, kirúzsozzák a szájukat (és persze a fogakat), és énekelnek, táncolnak. Kézen fogva érkeznek a párok-együtt öregedtek vagy itt találtak egymásra az utolsó évekre? Nem tudom, de megrendítő őket így látni. Hihetetlen, és irigylésre méltó, ahogy vannak egymásért. Ahogy apóka kiemeli anyókát a székre, etetik egymást, méltósággal viselik az öregséget, én meg menekülök.
Menekülök, mert egy néninek asztmás rohama lesz az ünnepség kellős közepén, de fél percen belül már tolja is a betegszállító, hozzák az oxigénmaszkot, profin megy a kimentés, megmentés, életbentartás.
Díszvendégként az Aranycsapat egyik nagy öregje érkezik, de az ünnepség előtt még egy kis gyengélkedő. Az autóból már tolókocsiban viszik, fel kell erősíteni a fél órás programra. Nem is tudja végigülni, ő is integet, hogy vigyék ki. Mért kell neki a cirkusz? Pénzt kap érte? Vagy még mindig a hírnév, a rajongók? Hiszen menni sem bír; még ülni sem. Ijesztő, nagyon. És csak kapkodom a fejemet.

A szagokról nem is írok, pedig elvileg nincsenek. Csak az én orrom érzékeny. A szagokra, a hangokra, és a legjobban az érintésektől félek.
Amikor a folyosón elkapott egy nénike, hogy levegye a kötésmintát a pulóveremről. Nem tudtam menekülni, csak toporogtam hülyén.
És persze szégyelltem magam, amiért ezt érzem. És aztán be kellett menni a szobájába, és elkezdett mesélni.
Akkora aranymedál lógott a nyakában, mint a telefonom…86 éves, szellemileg friss, csoszogó öreg madárka. És tele sztorival, élményekkel. Olyan világról, amit mi nem láttunk. Szerencsére és sajnos. A nénike idegenvezető volt az 50-es évektől, bejárta a világot, tele van a szobája a különböző földrészekről hozott mütyürökkel, kincsekkel. Nem mellesleg úgy költözött ide, hogy az Andrássy-n még ott van egy lakása egy villában. Gondolom, a párnahuzatban gyűjtötte a kis vagyonát. És mesélt-mesélt az utazásokról, repülésekről, párizsi és londoni divatszalonokról. Igazi kis puccos nénike, mindig fodrászolt hajjal, mindig kicsi rúzzsal a száján.
És újra a lelkiismeret. Hallgatom egy idegen néni sztoriját, miközben a családom öregeiről szinte semmit nem tudok. Pedig nekik is lenne, lett volna mit mesélni, ha meghallgatnánk. Mindenkinek vannak saját kisöregjei, akikre nincs időnk, pedig nekik is ezernyi emlékük, élményük vár arra, hogy elmesélhessék.
És nem szabad addig várni, míg már nem tudnak mesélni, vagy csak idegeneknek.

2010. szeptember 28., kedd

Liliomkert



Hetek óta terveztük, hogy a teliholdat követő hétvégén elmegyünk megnézni a Liliomkert piacot Káptalantótiban.
Egyre több helyen olvasni, hallani a helyről, a weboldalukon is nagyon sok érdekes infó van.
www.liliomkert.lapunk.hu
A Balaton-felvidék egy eldugott szegletében egyszer csak úgy döntött valaki, hogy a kertjében kipakolhatnak a környékbeli gazdák, háziasszonyok, és elkezdődhet a vásár(nap).
Fák tövében, bokrok között, persze egy aszfaltos út mellett, hogy könnyen rátaláljon az át- és odautazó. Mint a középkorban, lassan alakult ki az árusok és a vásárlók köre, szájról-szájra terjed, hogy a Liliomkertben finomságok kaphatók.
Persze a nagy magyar valósághoz hozzátartozik, hogy nincs piac engedélye a helynek, ez talán még több kíváncsiskodót hoz a környékre.
Tehát beszélnek és írnak a helyről, a szellemiségéről, és a varázslatos nyugalomról, ami a környékből árad.
Hát, nyugalom helyett a még a múlt vasárnapi csöpögős, hideg időben is több száz vásárló, látogató járta az árusokat, kóstolgatott, kérdezgetett és vásárolt. Emléket, eleséget, kacatot vagy értékes antik mütyüröket.
Volt ott minden, ami eladható.
A háztáji gazdaságban termett karalábétól a kecskesajton keresztül az ócska bőröndig, mindenre volt vevő.
Az árusok mosolyognak, válaszolnak a hülyébbnél-hülyébb kérdésekre, és nyílván, csak este, otthon beszélik meg, hogy: Na, lejöttek Pestről, és tátva maradt a szájuk… meg üres lett a pénztárcájuk.
Mert ügyesen kitalálták, felépítették ezt a helyet, hátsó gondolataim szerint tudatosan megtéve vagy kihagyva lépéseket a népszerűsítés kedvéért.
Ma már fővárosi családok, baráti társaságok ruccannak le vasárnaponként, hogy házi lekvárt, süteményt, vagy igazi tyúktojást vegyenek. Aranyáron, persze. És megírják a divatos gasztrolapok, forgat néhány tévé, és bizonyos körökben trendi dolog lett a káptalantóti piacon bioszörpöt venni….
És igen, tudom, hogy mennyi munka van a befőzésben, tudom, hogy süteményt sütni idő és pénz, de a Liliomkert árai alapján az idejáró vásárlók ezt nem tudják. Mert gondolkodás nélkül kifizetnek 800 Ft-ot 2 dl alma-répa lekvárért, amit ugyan hajnali szellőnek neveztek el, vagy vesznek egy szelet biosütit 450 Ft-ért.
Minden elismerésem a kecsketartóké, akik hajnalban fejnek, és készítik a sajtokat, fűszerezik különlegesre az ízeket; vagy a hentesé, aki hajnalban disznót etet, és takarít, hogy aztán a gyönyörű sonkát eladhassa itt. Csöpögött a nyálam, persze, kóstolni lehetett mindent.
Azt is tudom, hogy a befőzéshez meg kell termelni a gyümölcsöt, zöldséget, kapálni, öntözni, szüretelni kell; aztán mosni, szeletelni, kavarni, ízesíteni és üvegbe zárni.
De úgy láttam, megéri, hiszen nagyjából egy szelet eladott süti fedezi az egész tálca költségét, és a lekvárok, szörpök is szép hasznot húznak.
Hogy számomra mi a tanulság?
Az, hogy az emberek szívesen adják ki a pénzüket olyan termékekért, ami mögött ott áll a termelő, akitől lehet kérdezni apró kis titkokat, és egyre nagyobb szerep jut a hétköznapokban is a háztáji, házi termékeknek.
Csak van, aki készíti, és van, akinek most még semmi sem drága, és megveszi. Pedig ő is megfőzhetné…
Persze, kell a hangulat, a fák alatt megbújó kis placc, és a varázslat, ami ezt a helyet tényleg körül lengi.
És miért szeretnék még elmenni ide? Hogy megnézzem, jövő nyáron melyik fa alatt áruljam az izzó lávát vagy az édes bűnbeesést.

2010. szeptember 19., vasárnap

Légy, aki lennél...


Évnyitó party volt a werkben.
Kezdő werkesként fogalmam sem volt, mire számítsak, és csak reméltem, hogy nem sorbanállós, felolvasós est lesz.
Hát, nem az volt persze, hiszen ez a WERKAKADÉMIA.
Az első pillanatban azért azzal a lendülettel fordultam volna vissza, ahogy beléptem, amikor megláttam a sok huszonéves, divatlapokból kilépett lánykát, fiúkát(?).
Jó helyre jöttem, vagy mi?
A pulton a már-már szokásos zsíros kenyér, bor, és észrevett Réz András, és már mentünk is befelé.
Hogy mit hoztam az ÖNKI-re? Paradicsomlekvárt, Igen, én főztem, és igen, teszem a többi mellé.
Az Önki volt az első feladat, bemutatkozó dolgot kellett vinnünk magunkkal.
És én nem akartam sablonos lenni, meg amúgy is gasztro szak, tehát valami extra kellett. Így lettem paradicsomlekvár, ami első hallásra fura, aztán még furább ízeket társítunk hozzá, és csak ha megkóstolja valaki, fedezi fel az igazi élményt. Mint bennem. (?)
Az ÖNKI asztalon volt rúzs, toll, angyalszárny, telefon, kiscipellő, buszjegy, telefontöltő, táska, pénztárca, kabala, ékszerek.
Hiszen az évnyitóra mindenki jött: leendő stylistok, enteriör stylistok, art coachok, forgatókönyvírók, filmesek, írók, és gasztrósok.
Sok arc, sokféle ember, sokfajta szín, öltözet, stílus, alig-alig hasonlóak.
Az évnyitó beszéd rövid volt, de velős.
Azért lettünk werkeses, mert kimondva-kimondatlanul az itt megszerezhető kapcsolatokat akarjuk felhasználni a jövőben.
Mert a légy, aki lennél mottóhoz azért hozzátartozik, hogy akikkel tudsz.
A kapcsolati tőke fontosságáról sokan sok helyen beszéltek, írtak, sokan, sok helyen próbáljuk ezek segítségével építeni az életünket.
A werkben már befutott, ismert emberek fognak bennünket tanítani, ha elég aktívak, ügyesek és merészek leszünk, akkor tanulhatunk tőlük, dolgozhatunk nekik.
Werkesként nem lesz elég aktívan tanulni, aktívan jelen kell lenni, szerepelni, prezentálni kell, egyedül és csapatban.
Hogy erre felkészüljünk, egy rögtönzött ízlésteszttel négyfelé szedték a csapatot, és a hasonló ízlésű társaságok elkezdhették az első közös vizsgafeladatot.
A csapatnév és kabalaállat kitalálása, elkészítése mellett volt bohózatírás, ufonauta party ruha varrás, bemutatása, logikai feladatok, és szaglásteszt, ízlelés, tapogatózás.
10-15 idegen ember 2 óra alatt egy apró feladatért összerázódott, közösség lett, csapat.
Teljesen különböző korosztályok és szakok tagjai kezdték el a munkát.
Mi a Béla a kaméleon csapat lettünk, és a kezdeti káoszból nyertes vizsgamunkáig vittük!
Hurrá.
A hétkor kezdődő évnyitóról éjfélkor jöttünk el, hiszen a feladat megoldása után mind a 4 csapat előadta, bemutatta a munkáját, volt zsűri és eredményhirdetés, na meg hipp-hipp hurrá.
És aki bírta, annak még DJ party.
És egy igazi werkes nem megy el az utolsó metróval, hanem megoldja, hogy hazajusson, hiszen a csapatszellem, a közös feladatmegoldás és a kapcsolatépítés lépéseit gyakoroltuk.

Hogy milyen lesz a werk? Izgalmas, sokszínű, és teljesen más jellegű, mint az eddigi helyek, ahol tanultam.
Izgalmas és sokszínű lesz az órarendem is, ezekről a napokról is folyamatosan beszámolok majd.
Már nagyon várom a kezdést, és talán lesz alkalmam a többi szak óráira is bejárni.
Sok időt, sok energiát fog elvenni a hétköznapokból, de azt hiszem, pont ezekből a hétköznapokból akarok kiszállni.
Légy, aki lennél. Valósítsd meg önmagad! Wedd kezedbe a világot!
Igen, elkezdtem.
Önmagam, önmagamért. Jövök! Megyek!

2010. szeptember 14., kedd

Újra a városban


Hirtelen ötlettől vezérelve újra városlakó lettem.
Egy ismerős kiadta a lakását 2 km-re az új munkahelyemtől. Szuper. Nem kell minden reggel araszolni a Hungárián, aludhatok nyolcig, és ha nem zuhog az eső, gyalog is mehetek.
Nagyjából ugyanolyan költségekkel kalkulálok, mintha tankolni kéne a kocsit, és ugye megspórolom az utazási időt. Reggel nem kell korán kelni, és enyém a délután, meg az este.
Bár most pont azon töprengek, hogy mit is kezdjek ezekkel a plusz órákkal….
Nyuszi szokja az új helyet, csúszik a parketta, ismeretlenek a szagok, és két éjszakát végig dobbogatott. Van hangja….
Lassan pszichológushoz kell vinnem, annyit vándorlunk…
És egy akkora panelban lakok, hogy csoda. Még bírom, de persze hiányzik az otthon, a megszokott apróságokkal. Igazán semmit sem hoztam magammal, ami a régi életemre emlékeztet, se képet, se díszeket, edényeket, semmit. Csak a ruháimat pakoltam össze.
Beköltöztem egy pasilakásba, aminek a hálószobáját Casanova is megirigyelné….
Bordó színű, tükörfalú háló, diszkógömbbel, hangulatvilágítással, apró kis kék világító tükrökkel az ágy alatt is… Ütős, nagyon. Sokan megfordulhattak ebben az ágyban.
Húúúú. Ennél egy durvább hálószobát láttam, ahol minden fekete volt. A falak, a bútor, az ágynemű, minden…
Így most itt vagyok, egyedül egy nyúllal.
A költözés? Köszönöm, hogy van kire számítanom, hogy van egy olyan barátom, aki magától felajánlotta, hogy segít. Köszi, Katibébi, és az első éjszakát is a nagy ágyban…

2010. szeptember 3., péntek

Ez egy másik piac


Írtam már piacos bejegyzéseket, ez a nehezebb fajta, az álláspiac lesz, a kép sok mindent elárul a mai viszonyokról.
Volt szerencsém testközelből megtapasztalni, milyen az, amikor nincs munkám, és keresni kell új helyet.
És a szerencse szó nem elírás vagy irónikus megjegyzés most, mert úgy gondolom, életem legjobb augusztusán vagyok túl, és receptre kellene felírni mindenkinek pár év munka után egy hónap feltöltődést.
Jó, nyílván a végkielégítés nélkül kicsit zanzásabb lettem volna...
És persze, hogy értek rossz élmények, negatív tapasztalatok is közben, de ettől érdekes.
Első lépés ugye egy új telefonszám, aztán indulhat az önéletrajz gyártása.
Mit írjak bele, sokat, keveset? Hol mi fog imponálni? Legyen fotó vagy ne legyen?
Milyen legyen a szerkezete? Milyen betűtípust válasszak? Hogy lesz a legjobb? Ha csak az elejét olvassák el, mi legyen ott? Mivel vegyem rá őket a többi rész elolvasására?
Fura, hogy az előző években én szűrtem az önéletrajzokat a premednél, sőt, nem kevés interjút is levezényeltem, az asztal másik oldalán.
De ez most az én bemutatkozásom, az én életem.
Köszönöm Krisztinek, hogy rutinos szemmel átnézte, javította, és tanácsokat adott, mit tegyek, ha behívnak.
Ha behívnak. Tudatosan csak olyan állásokat pályáztam meg, ahol minden feltételnek megfeleltem, mégis csak a töredékük jelzett vissza.
A legtöbb cég még automatikus, köszönjük, hogy jelentkezett blablát sem küld. Pedig ez egy ingyenes funkció a profession oldalán, csak egy ikszet kell tenni a megfelelő rubrikába. Két másodperc lenne.
Szóval az elején nem írtak, nem hívtak. Napokig néma csönd, ez zavart.
Aztán egy ismerős ajánlására megcsörrent a telefon, mehettem az első megmérettetésre.
Nem tetszett, és ezt rossz érzés volt kimondani. Nem volt szimpatikus a hely, a légkör. Közben mindenki nekem drukkolt, hogy hurrá, behívtak, én meg megint nem feleltem meg az elvárásoknak. Annak, hogy örüljek, és nem akartam a második kört. Esélyem lett volna rá, de nem akartam azt a munkát. Válogattam volna, de nem volt miből. Mégsem akartam. Pedig nem tettek fel hülye kérdéseket, tetszett nekik, amit meséltem az eddigi munkáimról, de a légkör fagyott volt.
Aztán volt telefonos interjú is, ahol a kérdező, az igazgató sokkal bénább volt, mint én. Akadozott, döcögött a kérdéseivel, nem is tudom, mire volt igazán kíváncsi. Nekem volt kínos, komolyan.
És egyszer épp shoppingolás közben újra csörög a telefon, Kati jegyzetel valami fecnire, és másnap mehetek!
Hurrá! Persze eltévedtem Érden, nem kicsit, így telefonálnom kellett, hogy késni fogok. Jó első pont.
És másfél óra beszélgetés után kiderül, hogy minden szuper, csak fele annyi pénzt adnának, mint amit kérnék. Hukk, hideg víz...Mi a francnak hívtak akkor be?
És valami sablonszöveg, hogy majd egyeztet az ügyvezetővel, mert van valami másik munka is.
Persze, persze. Morogtam napokig...
És aztán újra hívtak, a másik munka miatt.
Amit el is vállaltam, amit most csinálok.
Nem volt sikerkosztümöm, sőt, kölcsönszoknyában jöttem a második körre.
Tudom, hogy szerencsés vagyok, mert nem kellett munkanélküli segélyért sorban állnom, hogy nem kellett azon agyalnom, mi lesz velem, és tudom, hogy ezután sokkal könnyebben tudok majd váltani, lépni, ha ez itt nem tetszik majd, mert tudom, hogy képes vagyok rá.
És tudom, hogy van kikre számítanom.
Ja, és nem térdeltem....

A reggeli


Ez nem egy szokványos könyvajánló lesz, mert még én is csak átlapoztam, nézegettem A francia piacot.
Kicsit büszkélkedek, mert ezt a könyvet tegnap este kaptam a novellaíró pályázaton Réz Andrástól A reggeli című szösszenetért, amit negyed óra alatt írtam.
Jajjjj, úgy izgultam ám, hogy kapok-e jutalom könyvet! Mint általánosban, év végén...
Jó, csak 9 induló volt, de akkor is. Legalább látom, hogy valami működik, megy.
És persze a nyílt nap is szuper volt a Werkakadémián, már jelentkeztem is a gasztrowerk képzésre.
Hogy mire lesz jó? Hát, igazából élménytúrák, kapcsolatok, új lehetőségek, és talán megtalálom az igazi utamat.
Fogunk kávét kóstolni, sztárszakácsokkal főzni, sütni, megnézzük a legjobb sajtboltokat, pálinkafőzdét és borászatot. Megtanulom, milyen a jó étlap, és hogyan kell igazán trendi éttermet nyitni, üzemeltetni.
És írok minderről, sokat. Élményeket gyűjtök és osztok.
És hogy lesz-e valaha saját éttermem? Hát, a kis csokiboltos mini kávézónak is örülnék. Vagy annak, ha besegíthetnék valakinek az éttermében.
Vagy ha francia piacra járhatnék vásárolni....
Vagy olaszra...
Vagy legalább vissza a keszthelyire, néha...

2010. augusztus 31., kedd

Ízek, imák, szerelmek


Régóta szerettem volna írni erről a könyvről, amit karácsonyra kaptam, és azóta sokszor elolvastam.
Legelőször a tiroli télben karácsony és szilveszter között, sőt, még szilveszterkor is. A nagy túrák után, ahol kerestem magam, az utam, faltam az oldalakat, ahol egy nő szintén úton volt, keresett. Csak ő kicsit melegebb vidéken járt.
Egy amerikai nő a regény főszereplője, aki egy hosszú, de már lapos házasságból kiszállva keresi önmagát, a céljait, a boldogságát.
Az ajánló szerint: Egy nő, aki nem akart többé megfelelni. Egy nő, aki elengedte a jelenét, és megtalálta a boldogságát.
Nagyon találó ajándék volt ez nekem, még a fürdőszoba padlóján való éjszakai sírások is visszaköszöntek a könyvből.
Na, tehát a főszereplő a válása után nekivág a nagyvilágnak.
Először Olaszországba megy, nyelvet tanul, és eszik-eszik, élvezi az olasz szavak és ételek ízét. Olaszország… Én is szívesen nekiindulnék. Ebben a részben a depressziójával küzd a hősünk, nem bonyolódik szerelembe, csak motorozik, pizzát eszik, és kávézókban beszélget, olaszul.
A következő nagy fejezettől kicsit tartottam, mert az imák, az indiai spiritualitás nem az én világom.
Elizabeth meditál, jógázik, templomkövet súrol, és próbál eljutni a megtisztult lelki állapothoz. Megtanul elengedni és megbocsátani, elsősorban önmagának.
„Teljes szívedből bocsáss meg neki, BOCSÁSS MEG ÖNMAGADNAK, és engedd el.”
„Te csak folytasd tovább az életed.” „A te kincsed- a tökéletességed- már benned van.”
„Már képes vagyok órákat tölteni a saját társaságomban.”
A harmadik rész Indonéziában játszódik, alcíme: Még a bugyimban is másképp érzem magam.
Igen, itt megjelenik az új szerelem, az elsöprő szexuális élményekkel.
„Bármiféle fájdalom ér a jövőben, már most elfogadom, azért az örömért, amit a veled való együttlét most nyújt számomra.”
A regény ott véget ér, hogy a szerelmesek elmennek egy kis szigetre, és megtervezik közös életüket. A boldogan élnek a hétköznapokban (?) rész novemberben fog megjelenni, egyidőben a moziba kerülő filmmel.
Eat, pray, love-Julia Roberts főszereplésével.
http://videa.hu/videok/film-animacio/izek-imak-szerelmek-elozetes-james-franco-ZLs5ZHkGjzOfDaVt
Mindenkinek ajánlom a könyvet.

2010. augusztus 30., hétfő

Otthon


A ház falakból és gerendákból, az otthon szeretetből és álmokból áll.

Közel egy éve élek egyedül egy házban, ami ugye nem erre lett kitalálva…
A kezdeti álomba bőgtem magam, majd sztrájkoltam, nem takarítottam időszak után lassan-lassan belerázódtam a mindennapokba.
Kialakult a saját ritmusom, nem kellett minden nap főzni, reggelit készíteni, ha nem akartam Forma 1-et, hát nem kellett nézni, ha felhúzott redőnynél akartam aludni, akkor úgy aludtam.
Ha egész hétvégén DVD-t akartam nézni, akkor azt néztem. Egyedül.
Nem kell hazasietni, hiszen nincs kihez, nem kell időre vacsorát készíteni, nem kell a fürdőre várni reggel, és nem kell alkalmazkodni.
Igaz, nincs, aki elhúzza a kaput reggelente, nincs, aki lenyírja a füvet, letakarítsa a havat az udvarról, az autóról, nem cipeli be az ásványvizet, és nem ölel át senki, ha hazaérek.
Csak egy nyuszi van a ketrecben, akit megsimogathatok.
Nem jön át a szomszéd, nem csenget be senki, a barátaimnak messze van, hogy eljöjjenek hozzám, és napok telnek el úgy, hogy senkivel nem találkozok.
Remete lettem, aki dolgozik, teszi a dolgát, jól-rosszul, aztán munka után vagy egyedül jön haza, vagy haza sem jön.
Ittalvó vendég csak ritkán jön…Jöhetne pedig.
Szóval a teljesen egyedülire berendezett életem egy kirúgás után borult újra.
Szabad lett az egész nyár, hazaköltözök a családhoz.
Hát, furán indult. Az első nap sírva indultam volna vissza nyulastól, hogy én erre alkalmatlan vagyok. A mit csinálsz, miért és miért nem, a gyere enni, biciklizni, játszani hirtelen sok volt.
Egyedül akartam lenni, csöndet akartam és pihenni, akkor, amikor én akarok.
De csörög a telefon, csöngetnek, egy szinttel alattam játszik egy ötéves, zajlik egy család élete, a normális élet, az én normális családomé.
Nem kellett egyedül reggelizni, nem is állva a pultnál kaptam be egy-egy falatot, minden nap volt közös bevásárlás, főzés, mosogatás.
Mint mindenkinél, akik normálisan élnek. Amikor apu dolgozni ment, addigra készült el az ebéd, amire hazaért, hétvégén vendégek jöttek, vagy mi mentünk szomszédolni, ha érett barack a szomszédban, hoztak át, és ha elkészült a lekvárom, én is vittem kóstolót.
Vasárnap délután kirándultunk a közös ebéd után, volt délutáni pihenés, esti tévézés.
Igen, tudom, ez így normális, csak nálam nem az. Én a tévémet sem kapcsoltam be fél éve lassan.
Ha vonattal indultam Siófokra, levittek az állomásra, este jöttek értem, mindig volt kire számítani, mindig volt mellettem valaki, aki szeret.
És ezt siratom úgy, mint anno 18 évesen, amikor kollégiumba költöztettek, és zokogtam a szombathelyi Ady téren, hogy vigyenek vissza magukkal. Ezt a családi fészket, amiből nem akarok kinőni, ahol jó gyereknek lenni, ahonnét fáj visszajönni.
Mert hurrá, van új munkám, bizonyíthatok újra, megmutathatom, mit is tudok, mit érek a nagyvilágban. Lehetek sikeres, vagy annak tűnő felnőtt.
De én szeretek gyerek lenni, nem akarok felnőtt lenni.
Céltudatos, egyedül élő felnőtt…
Hát, két napja nem zavar ismét senki, csend van a házban, még nyuszi is furcsán szaglászik körbe. Ő is megszokta a hangokat, az érintéseket. Most unatkozik, mert nincs, aki idomítsa, hajkurássza.
Még tart a hazai koszt, neki is, nekem is. Ő élvezettel eszi a saját termésű répát, én meg sírva eszem a gyümölcslevest.
Hát, ez van. Nehezen megy ez az elszakadás. Pont erről olvasok egy könyvet, hamarosan beszámolok róla.

2010. augusztus 28., szombat

Angol tea


Londonban a banknegyedben gondolom már nincs ötórai tea, de amit itt veletek ittunk, cream tea, az nagyon finom.
Délutáni tea tejjel, két zsemleszerű pogácsa-kalács keverékű kiscipóval és piros lekvárral, na meg a krémmel. Ez valami tejszínes vaj lehet, fagyikanállal teszik a kistányérra.
Az erdő alján, egy kis patak melletti fogadóban, teázóban ittuk az első igazi angol teánkat.
Persze, fura volt, ahogy a tej elkeveredett a barna teában, kicsit az illata is bizarr volt elsőre, de meglepően kellemes volt az íze.
Jó kis sétával lehet csak megközelíteni a helyet, a kertben a fák alatt lehet iszogatni, beszélgetni. Bent kis shop, ahol angol kekszet, és egyéb ajándéktárgyakat lehet venni. Teát nem. Ez fura. Mármint, hogy a tea nem a souvenir üzlet része. Kis fémdobozban, vagy celofánban, biztos vinnék a turisták. De nem. Teát csak élelmiszerboltban, és nem túl nagy választékban láttunk, vettünk. Nem ajándéktárgy, mindennapi szükséglet. Mint a tej, vagy a kenyér.

"Angol teázási szokások:
Az angol délutáni teázás valójában egy uzsonna. A legenda szerint, a 19. század elején, Anna Maria Russel (a hetedik bedfordi hercegnő) rendszeresen éhes volt ebéd és vacsora között – nem csoda, hiszen este 9-kor szolgálták fel a vacsorát! -, így megkérte a cselédjét, hogy a tea mellé készítsen egy szendvicset. Ez a szokás elterjedt az arisztokrácia körében, és a szendvicsek mellé hamarosan mini süteményeket is tálaltak. Néhány évtizeden belül a délutáni teázás a felső- és középrétegekbe tartozó családok mindennapos étkezésének fontos részesévé vált. A második világháború után azonban csökkent a népszerűsége, elsősorban azért, mert egyre több nő állt munkaviszonyba. A hagyományos angol délutáni tea, a szállodák, teázók specialitása lett, otthon csupán vendégváró vagy ünnepi alkalmakra készítenek igazi afternoon teát.
Az „afternoon tea” azonban nem összetévesztendő a „cream tea”-vel! Igaz ugyan, hogy „céljában” mindkettő megegyezik, és mindkettő késő délutáni időpontban van, a különbség azonban az, hogy a „cream tea”-hez nem szolgálnak fel szendvicseket vagy más ételeket a speciális angol pogácsán – scones – kívül!
A „cream tea” egy dél-nyugat angliai specialitás, elsősorban Cornwall és Devonshire tartományokban népszerű. A tea mellé egy angol pogácsát tálalnak, clotted cream-mel és jam-mel.
A clotted cream egy különleges, nagyon sűrű tejszín, amit vaj helyett alkalmaznak. A teát mindig egy mini porcelán kannában szolgálják fel, természetesen tejjel, külön egy kis kancsóban. Tehát a tea, tej, pogácsa, clotted cream és jam – leggyakrabban eperlekvár – együttes neve a „cream tea”. "

Szálloda a világ végén


Devon
http://www.combehousedevon.com/
Eldugott kisváros Anglia déli részén, valahol az erdők és sövények között.
Itt dolgozik Hédi és Lala, ide indultunk a nyár elején apuval, anyuval.
Tudom, hogy ott dolgozni nem akkora csoda, mint meglátni és élvezni a helyet. Tudom, hogy a sok sznob vendéget kiszolgálni, akik meg tudják fizetni ennek a szállodának a színvonalát, nem lányregény, de legalább a környékre nem lehet panasz.
A vadlovak tényleg a domboldalon legelnek, a fák valóban az égig érnek, és minden zöld-zöld, csodaszép.
A kertben Lala sem tudja kiirtani a konyhai növényeket, meg a rózsákat, virágokat.
Még a mókusarcú szállodamenedzser is aranyos. Tudom, csak angol képmutatás, mégis.
Jó volt belehuppanni az előkelő fotelekbe, belesni a fürdőszobákba, konyhába.
És jó látni, hogy két ember mennyire tudja szeretni egymást, a világ végén, összezárva. Nem az előkelő szállodában, hanem annak személyzeti szállásán, ahol régen az istállófiúk laktak.
De jó látni, hogy vannak közös célok, álmok, és ezért bármit meg tudtok tenni.
És meg sem köszöntem igazán, hogy ott lehettem veletek, hogy elvittetek bennünket erre a sok szép helyre, és elviseltétek az időnként morcos kedvemet.
Vicces volt, ahogy a mosdóban szenvedtünk a két kifolyós vízzel, érdekes, hogy az új bankkártyám ott kint már elavult, hiszen nincs chip része. Fura, hogy néhány dologban mennyire ragaszkodnak az angol hagyományhoz, másban meg szárnyalnak, maguk mögött hagyva a világot.

Artúr király vára


Tintagel
http://www.tintagelcastle.co.uk/index.html
Képek, videók és történetek Artúr király kastélyáról, illetve a romokról.
Igazából nem is a megmaradt falak vonzottak bennünket, még csak nem is a nagy történelmi legenda, a kerekasztal lovagjai, hiszen a családból csak Lala megszállottja ezeknek a filmeknek.
A táj, a sziklák, a tenger, ami innét meseszép.
Egész napos megerőltető túra, gyalogoltunk, lépcsőztünk, sokat. Akkora mélységek tátongtak előttünk, annyira gyönyörű volt a kék szín kavalkádja, hogy nem lehetett betelni vele. Minden szögből, minden kisszikláról fotózni kellett.
Bemásztunk egy barlangba is, ami apály idején nagyjából száraz volt. Persze, én megtaláltam a kövek között a vizet…
Apu volt a vezér, mindenhova felmászott, lemászott, mint agy kisgyerek. De megérte követni. Én hősként cipeltem magammal a szendvicseket és a vizet mindenhova, de nem a táska volt a fő oka a bénázásomnak. De nem adtam fel, és én is előbb-utóbb beértem a többieket.
Készítettünk videofelvételeket is, de meg kell hagyni, egyikünk sem született operatőr.
A kisváros tele van kirándulókkal, angolok, franciák, japánok.
A parkolóban megkérdeztük egy pacáktól, merre van a bejárat, mire ő csak annyit mondott, az a pár fal nem ér meg 10 fontot. Ő mit nézett? Nem látta a tengert, az eget, a barlangokat, a sziklákat, a lépcsőket, az ösvényeket? Ő tényleg csak a falak miatt jött volna? Sajnáltuk, nagyon.
Ahogy sajnálom azokat az embereket, akik nem tudják észrevenni a szépséget, a csodát, ami körülvesz bennünket. Most is, mai is. Mindenhol.

Édenkert Angliában


Eden project
A 2001. március 17-i megnyitás óta az Édent a „Világ Nyolcadik Csodája”-vá nyilvánították és több mint nyolcmillió látogatót fogadott. Több mint 5.000 fajt képviselő egymillió növényegyed található itt a föld különféle éghajlati övéből.
Az Éden Projekt Angliában, Cornwall vonzáskörzetében található.

„Az Éden célja az, hogy bemutassa, hogyan és miképpen függünk a növényektől, hogyan tudjuk „menedzselni” és megőrizni őket kölcsönös túlélésünk érdekében. Az Éden a 21. század új tudományos intézménye és fóruma, kommunikációs és oktatási központ, a megőrzés – konzerválás eredményeit és jó példáit bemutató hely, valamint a nemzetközi turizmus célpontja… Mindenki, aki törődik a növényekkel és az emberekkel, találhat valami érdekeset itt” – ezek a gondolatok vezérelték az Éden megálmodóit.

A telepen belül két nagy üvegház (Biome) található, az ún. „Esőerdő Üvegház”-ban trópusi szigetek, Malaysia, Nyugat-Afrika és a trópusi Dél-Amerika növényei találhatók. Ez az üvegház 50 méter magas (a londoni Tower is beleférne), 110 méter széles és 240 méter hosszú.

A „kisebb” „Mediterrán Üvegház” 35 méter magas és 140 méter hosszú, mediterrán növényeket (citrus, olíva, lágyszárú növények és szőlők), valamint a Dél-Afrikai régió sokszínűségét (fenyvesek – protea és aloe-k) mutatja be, California-i egynyári növények sokaságával színesítve.

Nem hivatalos megfogalmazás szerint egy őrületes, hatalmas, csodaszép kirándulóhely.
Órákat autóztunk a kacskaringós angol utakon, majd órákat sétáltunk, és kattogtattuk a fényképezőgépeket.
Izzadt a hátunk a trópusi búrában, beleültünk hangyabolyba, ittunk préselt kókusztejes banánlét, és nem vettünk a méregdrága csokoládékból.
De kiültünk a teraszra napozni és répa meg citromtortát enni, az elmaradhatatlan cream tee-vel.
És számoltuk a levendulákat, a dáliákat, néztük, hogy nálunk mekkorára nő a kukorica, a paradicsom, és bezzeg itt…
www.edenproject.com

Angol pillanatok 1.


Ilfracombe
Helyes óceánparti városka, ahol az angliai utazás alatt többször jártunk, sőt, a közelében volt a szállásunk is.
Hatalmas sziklákon kiépített sétányok, meseszép park, és a viktoriánus korabeli ruhákba bújtatott nénik-bácsik jellemzik egy mondatban.
És több száz fénykép, és emlék.
Címszavakban: almasör, sziklamászás, hajókázás, fóka keresés, hegymászás, fish & chips, játékterem.
Másztunk felfelé, lefelé, megnéztünk minden kiszögelést, kanyart. A hajótúrán kerestük a fókákat, talán láttunk is kettőt, de lehet, hogy csak a hullámok játéka volt…
A szállásunk pár kilométerre innét volt, a közelben egy kis öböllel, ahol az ár-apály jelenséget naponta többször is megfigyelhettük. A teljes öböl és kikötő állt hol szárazon a homokban, a zátonyra tett hajókkal, hol csodásan ringatóztak a vízen, és csak jöttek-jöttek a nagy hullámok.
A naplemente ideje alatt a víz is elfogyott az öbölből. Szép volt, minden este megnéztük, miután elkészítettük és megettük a vacsinkat. Jó volt a friss, óceánillatú levegőn sétálni, hallgatni a hullámok morajlását, és elfelejteni mindent-mindent, ami a lelkemben háborgott.
Csak néztem a vizet, és hallgattam, és élveztem, hogy azokkal lehetek, akikre mindig számíthatok. Még ha néha morogtam is velük…
És még nyuszit is láttunk. Feketét, cikáztak a fűben rendesen, mire nagy nehezen le tudtunk fényképezni egyet.

2010. augusztus 27., péntek

Gyerünk, cica, dorombolj


Könyvajánló lenne, ha ajánlanám nektek a Barbibébit.
Két okból vettem meg: nagyon nagy reklámkampány, PR, és a beharangozó szerint irány a siófoki éjszaka.
Gondoltam, hátha tanulhatok valamit.
Tanultam. Barbibébi szar, a sztori és az egész káosz.
Az Ikeában nem tudtam elmesélni Katinak a kisgyerekes családok között, hogy miről szól a könyv….
Az első oldalakon a 17 éves főszereplő egy biliárdasztalon próbál szexelni egy néger sráccal egy buli kellős közepén, de a méretbeli különbségek közötti kínok és a népszerűség csökkenése/már ha abbahagyja a csaj/ miatti félelem leblokkolja az agyát.
Na, a kislány, Barbibébi az egész életét a video blogjában örökíti meg, így megismerhetjük a mai elit tizenévesek szexuális életét, bulémiáját, divatmániáját, a meleg srácok kínjait, a bulikat, és a népszerűség átkát. Nagyjából. Oldalanként 2-3 divatmárkával.
Hahó, a kiscsaj egy kamerával a kezében éli az életét!!!! Iskolában, buliban, fotózáson, mindenhol! Élményeket gyűjt, de nem a szívében, hanem dvd-n…..
Siófokról? Szinte semmi. Egyszer kocognak a parkban, ami felismerhető, a többi időt apuci villájában vagy egy lángossütőben vergődik, szexelik el. Hát, ez nem az, amire vártam.
Üldözés, pánik, a háttérben egy kiöregedett táncosnővel, az anyával…
Állítólag útmutató a mai kölyköknek, hogyan nem kellene élni, de nekem inkább kedvcsinálónak tűnik. Legyél népszerű, még ha megbolondulsz, akkor is. Legyél a társaság központja, bármi áron, aztán úgyis kihúznak a csávából….
Igazán öregnek éreztem magam a könyvhöz…
És igazán bosszant, hogy míg például Andrea Weaver nem tud országos szinten ismert lenni, mert nincsenek olyan kapcsolatai, akkor egy huszonéves nyikhaj, aki a Story tv-ben nőtt fel, ilyen hírveréssel tud pályára állni.
Na, erről lehetne könyvet írni, szintén.
Viszont az igazi siófoki éjszaka megírása így még lehet az enyém…..

Coke club-Van mit mesélnem


Fehér homok, rattan ágyak, dj pult.
Azt hittem soha nem fogok ide jönni, hogy ide csak menő arcok járnak, hogy innét majd kinéznek engem, hogy itt mindenki tökéletes testű, nagyon márkás cuccokat viselő, levető ember. És max. 18 éves.
De nem. Itt csak az számít, hogy csak te számítasz, más nem. Ha van hely a törölköződnek, leteríted, lefekszel, napozol, hallgatod a zenét, és simogatod a kedvesed hátát.
Nem kell kérned a fekvő alakok közt cikázó pincérektől, ha nem akarsz, de nagyon nagy hangulata van beülni a bárba, és meginni egy pohár gyöngyöző rosét üvegpohárban a nagy melegben. Miközben csöpög a víz a bikinidből…Ezt persze nem egyedül…
De este a naplemente után nyugodtan kiülhettem egyedül limonádézni, olvasni, vagy éjszaka csatangolni.
Napozás közben gyönyörű testű hosztesz fiúk és lányok spriccelnek rád hűsítő vízpermetet, ha kéred, van, aki bikiniben táncol a homokban, nem tud estig várni. Egész nap buli van. És nyár. Meg szerelem.
Vannak, akik hűtőtáskában hoznak ebédet, meg koktélnak valót, és a fehér homokos placc közepén készítik el maguknak az ütős italokat.
A legdurvább a vízbe vezető lépcsőn ülő két kiscsajszi volt, akik 11-kor 40 fokban üvegből itták a viszkit. Biztos beájulás….
És nem csak a tökéletesre gyúrt barnára sült pasik és csajok helye ez, sőt, közelről már ezek a fazonok sem mutatnak olyan jól.
A csajoknak ugyanúgy lóg a melle, vagy a feneke, mint a strand túlsó részén, ahol a „boldog” kiscsaládok pihennek.
Távol a zenétől, a pörgéstől…
Fura érzés volt, hogy én annyira szerettem ezt a helyet, nappal, délután, este, éjjel, de a barátaim közül, akiket elhívtam ide, senkinek sem tetszett.
Magamutogatónak, zajosnak gondoltátok. Nem hagytátok, hogy az előítéletetek megdőljön. Nem hagytátok, hogy átjárjon benneteket a semmivel nem kell törődni érzés.
Nekem ez fura volt, és azt gondolom, engem is furának találtok emiatt. Hogy én szerettem ezt a helyet, ezt a nyarat.
Így ezzel a sok, hangos, pörgős, bulizós szereplőjével együtt.

2010. augusztus 26., csütörtök

Nyárvégi búbánat


A profilomon található Coelho idézet ezekben a hetekben a legjellemzőbb rám.
Napokig elvagyok itthon, a családdal, piacra járok, kofáknál válogatom a barackot (baracot), aztán lekvárt főzök belőle…
Aprítom, hámozom, kavarom, vaníliával bolondítom, felforralom, zubog, rotyog, majd üvegekbe töltöm.
Vagy ugyanez paradicsommal, amit a kertben érlelt a nap. Lekvár lett belőle, finom, édes. Forró, piros csoda, már pihen a polcon, várja, hogy reggelije legyen valakinek…
Szárítjuk a mentát, a bazsalikomot. És zárjuk üvegekbe a nyarat.
A szomszédban sütemény és lekvár recepteket cserélünk a gyerekkori barátnőmmel, házi szörpöt iszunk, gyümölcsöt préselünk.
Két nappal később pedig már egy asztal tetején táncolok koktélos poharat szorongatva, egyik bulizós helyről a másikba táncoljuk át magunkat. Parti arc. Balatonparti. Csak másnap ne lenne, amikor felfordul a világ. De ez is jó, ez is kell…
Persze, néha fáj, hogy nem tologathatok babakocsit, de azt hiszem, ezt a nyarat soha nem felejtem el.
Imádtam minden percét, minden szereplőjét. Akármelyik oldalon is voltam. A Balaton jobb vagy a bal szélén, minden tökéletes. Volt. Vége a nyárnak, és vége lassan ennek a hosszú szabadságnak.
Szívom az utolsó napsugarakat, nézem az egyre korábbi naplementéket, és sajog a szívem.
Nem akarok újra egyedül lenni.
Ugyanúgy hiányozni fog a gyerekzaj és a feltétel nélküli szeretete, mint a siófoki hajnalok.
Amikor van kivel vagy kikkel reggelizni, amikor közösen lehet ebédet főzni, meginni egy pohár bort. Nem akarok visszamenni a felnőtt életembe. Mert ott egyedül vagyok. A világ végén. Talán munkával és sok-sok programmal, hogy ne kelljen egy üres házba hazamenni.
Célok, feladatok, munka, felnőttség=egyedüllét
Mi van akkor, ha én nem sikeres, határozott, céltudatos nő akarok lenni? Hanem csak boldog.
????
Nem tudok felnőni, nem is akarok.

2010. augusztus 18., szerda

Kevésbé felkapott könyvek



Nemrég fejeztem be A XI. parancsolat című könyvet, amit egy közelben lakó pszichológus hölgy írt. Álnéven persze, illetve művésznéven, hogy eladható legyen a regény. Ezért született Andrea Weaver.
Kisgyerek mellett, a hétköznapokból ellopva a perceket írja a letehetetlen történeteit. Emberi hangon, az érzelmekről, kötődésekről, és megpróbáltatásainkról.
Ez a regény a testvéri szeretetről, az összetartozásról szól. Idilli a környezet, ahol a cselekmény játszódik, de a sztori nem édes-mézes. Két kisgyermek a nagymamájához kerül, végleges megőrzésre, mert a szülőknek karriert „kell” építeni, nincs idő a gyerkőcökre.
A kisfiú és húga a nagymama varázslatos szeretetétől övezve nő fel, táncol, tanul, szeret és csalódik. Megtanulják elengedni és közel kerülni magukhoz az embereket, egymást. Versenyeznek egymás szeretetéért, az elismerésért, az ölelésért.
Ahogy ezt mi is tesszük, nap, mint nap.
A pszichológusi vonal az emberi viszonyok, érzések leírásánál erős, de soha nem szakmai, kioktatós. Gyorsan olvasható, szerethető könyv, melynek üzenete:
„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.”

Az írónő másik könyvét, az Angyalom című regényt még télen olvastam, egy gyönyörű, ragyogó délutánon egy hatalmas hegy lábánál kezdtem bele a történetbe. Ragyogott a hó, ragyogott a nap.
Az első oldalakon egy hűtlen férj egy szállodai szobában lángra kap a szeretőjével és porrá égnek. Csak ők semmisülnek meg, még az ágy sem kormosodik el….
A megcsalt feleségről, egy nyomozóról és annak kisfiáról szól a történet. Hegyek között, érzelmek és kétségek között.
Megismerjük a köztünk élő indigó gyerekek világát, viszonyunkat hozzájuk, a bölcsességüket, a szeretetüket.
„Mindannyian ugyanazon az úton járunk, csak van, aki előrébb, van, aki hátrébb. Az előttünk járóktól tanulhatunk, mindegy, mennyi idős testben vannak, a mögöttünk járókat pedig lehetőségünk van megérteni és elfogadni olyannak, amilyenek. Mivel erre képesek és nem többre.”
Útkereséshez ad válaszokat a könyv. Persze, ehhez el kell fogadnunk, hogy a világban több szinten léteznek a gondolatok, az érzelmek. Ha hajlandóak vagyunk elrugaszkodni a belénk nevelt fizikai és vallási törvényektől, akkor meglátjuk a köztünk élő angyalokat, az ő jeleiket, útmutatásaikat. És merjük követni azokat, még ha a világ szemében ez őrültségnek is tűnik.

http://www.andreaweaver.hu/konyvek.htm

2010. augusztus 8., vasárnap

Balatoni vihar


Készülődik a vihar. Gyorsan, hirtelen jön. Az egyik percben még kiszakad a szívem a fülledt melegtől, amit maguk előtt tolnak a felhők, aztán egy pillanat alatt szakad le az ég. Feltámad a szél, potyognak a levelek a fákról, kavarja a port és a homokot, aztán nagy cseppekben elkezd hullani az eső. Langyos, de nem esik jól, ahogy beleesik az arcomba.
Kis pántos szandálok, vékony talpú papucsok cuppognak járdán, eláznak a csupasz hátak, csupasz lábak, miközben szaladnak valami tetőféle alá. Az idei nyár bővelkedik az ilyen hirtelen zivatarokban.
Cikáznak a villámok a Balaton felett, éjszaka egy-egy pillanatra nappali fénybe borítva mindent, aztán hatalmas robajlással jönnek a dörgések. Van, hogy percekig morog az ég. Éjszaka riadtan kelnek fel az emberek, akkora durrogások kísérik ezeket a viharokat.
A szél tépi a redőnyöket, felborítja a virágcserepeket. És itt kegyes hozzánk. Nagy károkat nem okoz. Csak a strandidőnek lőttek.
Marad a közös villámvadászat, esetleg fotózás. Mert amúgy csodaszép, ahogy a Balaton fölött cikáznak a fények, a pillanatnyi világosságban kirajzolódnak a haragos, vastag felhők. És ömlik az eső. Az elemek harca, felettünk áll.
Szeretem beszippantani a vihar illatait. Amikor az első esőcseppek elkezdik áztatni a meleg, poros utcákat, és még szinte porzik az eső, az leírhatatlan illat.
Vagy eső után, az ázott fű, föld szaga. Gondolom, mindenkinek hasonló élményei, illatai vannak, amik nem változnak gyerekkorunk óta. Ilyen a balatoni vihar illata is.