Keresés ebben a blogban

2010. augusztus 31., kedd

Ízek, imák, szerelmek


Régóta szerettem volna írni erről a könyvről, amit karácsonyra kaptam, és azóta sokszor elolvastam.
Legelőször a tiroli télben karácsony és szilveszter között, sőt, még szilveszterkor is. A nagy túrák után, ahol kerestem magam, az utam, faltam az oldalakat, ahol egy nő szintén úton volt, keresett. Csak ő kicsit melegebb vidéken járt.
Egy amerikai nő a regény főszereplője, aki egy hosszú, de már lapos házasságból kiszállva keresi önmagát, a céljait, a boldogságát.
Az ajánló szerint: Egy nő, aki nem akart többé megfelelni. Egy nő, aki elengedte a jelenét, és megtalálta a boldogságát.
Nagyon találó ajándék volt ez nekem, még a fürdőszoba padlóján való éjszakai sírások is visszaköszöntek a könyvből.
Na, tehát a főszereplő a válása után nekivág a nagyvilágnak.
Először Olaszországba megy, nyelvet tanul, és eszik-eszik, élvezi az olasz szavak és ételek ízét. Olaszország… Én is szívesen nekiindulnék. Ebben a részben a depressziójával küzd a hősünk, nem bonyolódik szerelembe, csak motorozik, pizzát eszik, és kávézókban beszélget, olaszul.
A következő nagy fejezettől kicsit tartottam, mert az imák, az indiai spiritualitás nem az én világom.
Elizabeth meditál, jógázik, templomkövet súrol, és próbál eljutni a megtisztult lelki állapothoz. Megtanul elengedni és megbocsátani, elsősorban önmagának.
„Teljes szívedből bocsáss meg neki, BOCSÁSS MEG ÖNMAGADNAK, és engedd el.”
„Te csak folytasd tovább az életed.” „A te kincsed- a tökéletességed- már benned van.”
„Már képes vagyok órákat tölteni a saját társaságomban.”
A harmadik rész Indonéziában játszódik, alcíme: Még a bugyimban is másképp érzem magam.
Igen, itt megjelenik az új szerelem, az elsöprő szexuális élményekkel.
„Bármiféle fájdalom ér a jövőben, már most elfogadom, azért az örömért, amit a veled való együttlét most nyújt számomra.”
A regény ott véget ér, hogy a szerelmesek elmennek egy kis szigetre, és megtervezik közös életüket. A boldogan élnek a hétköznapokban (?) rész novemberben fog megjelenni, egyidőben a moziba kerülő filmmel.
Eat, pray, love-Julia Roberts főszereplésével.
http://videa.hu/videok/film-animacio/izek-imak-szerelmek-elozetes-james-franco-ZLs5ZHkGjzOfDaVt
Mindenkinek ajánlom a könyvet.

2010. augusztus 30., hétfő

Otthon


A ház falakból és gerendákból, az otthon szeretetből és álmokból áll.

Közel egy éve élek egyedül egy házban, ami ugye nem erre lett kitalálva…
A kezdeti álomba bőgtem magam, majd sztrájkoltam, nem takarítottam időszak után lassan-lassan belerázódtam a mindennapokba.
Kialakult a saját ritmusom, nem kellett minden nap főzni, reggelit készíteni, ha nem akartam Forma 1-et, hát nem kellett nézni, ha felhúzott redőnynél akartam aludni, akkor úgy aludtam.
Ha egész hétvégén DVD-t akartam nézni, akkor azt néztem. Egyedül.
Nem kell hazasietni, hiszen nincs kihez, nem kell időre vacsorát készíteni, nem kell a fürdőre várni reggel, és nem kell alkalmazkodni.
Igaz, nincs, aki elhúzza a kaput reggelente, nincs, aki lenyírja a füvet, letakarítsa a havat az udvarról, az autóról, nem cipeli be az ásványvizet, és nem ölel át senki, ha hazaérek.
Csak egy nyuszi van a ketrecben, akit megsimogathatok.
Nem jön át a szomszéd, nem csenget be senki, a barátaimnak messze van, hogy eljöjjenek hozzám, és napok telnek el úgy, hogy senkivel nem találkozok.
Remete lettem, aki dolgozik, teszi a dolgát, jól-rosszul, aztán munka után vagy egyedül jön haza, vagy haza sem jön.
Ittalvó vendég csak ritkán jön…Jöhetne pedig.
Szóval a teljesen egyedülire berendezett életem egy kirúgás után borult újra.
Szabad lett az egész nyár, hazaköltözök a családhoz.
Hát, furán indult. Az első nap sírva indultam volna vissza nyulastól, hogy én erre alkalmatlan vagyok. A mit csinálsz, miért és miért nem, a gyere enni, biciklizni, játszani hirtelen sok volt.
Egyedül akartam lenni, csöndet akartam és pihenni, akkor, amikor én akarok.
De csörög a telefon, csöngetnek, egy szinttel alattam játszik egy ötéves, zajlik egy család élete, a normális élet, az én normális családomé.
Nem kellett egyedül reggelizni, nem is állva a pultnál kaptam be egy-egy falatot, minden nap volt közös bevásárlás, főzés, mosogatás.
Mint mindenkinél, akik normálisan élnek. Amikor apu dolgozni ment, addigra készült el az ebéd, amire hazaért, hétvégén vendégek jöttek, vagy mi mentünk szomszédolni, ha érett barack a szomszédban, hoztak át, és ha elkészült a lekvárom, én is vittem kóstolót.
Vasárnap délután kirándultunk a közös ebéd után, volt délutáni pihenés, esti tévézés.
Igen, tudom, ez így normális, csak nálam nem az. Én a tévémet sem kapcsoltam be fél éve lassan.
Ha vonattal indultam Siófokra, levittek az állomásra, este jöttek értem, mindig volt kire számítani, mindig volt mellettem valaki, aki szeret.
És ezt siratom úgy, mint anno 18 évesen, amikor kollégiumba költöztettek, és zokogtam a szombathelyi Ady téren, hogy vigyenek vissza magukkal. Ezt a családi fészket, amiből nem akarok kinőni, ahol jó gyereknek lenni, ahonnét fáj visszajönni.
Mert hurrá, van új munkám, bizonyíthatok újra, megmutathatom, mit is tudok, mit érek a nagyvilágban. Lehetek sikeres, vagy annak tűnő felnőtt.
De én szeretek gyerek lenni, nem akarok felnőtt lenni.
Céltudatos, egyedül élő felnőtt…
Hát, két napja nem zavar ismét senki, csend van a házban, még nyuszi is furcsán szaglászik körbe. Ő is megszokta a hangokat, az érintéseket. Most unatkozik, mert nincs, aki idomítsa, hajkurássza.
Még tart a hazai koszt, neki is, nekem is. Ő élvezettel eszi a saját termésű répát, én meg sírva eszem a gyümölcslevest.
Hát, ez van. Nehezen megy ez az elszakadás. Pont erről olvasok egy könyvet, hamarosan beszámolok róla.

2010. augusztus 28., szombat

Angol tea


Londonban a banknegyedben gondolom már nincs ötórai tea, de amit itt veletek ittunk, cream tea, az nagyon finom.
Délutáni tea tejjel, két zsemleszerű pogácsa-kalács keverékű kiscipóval és piros lekvárral, na meg a krémmel. Ez valami tejszínes vaj lehet, fagyikanállal teszik a kistányérra.
Az erdő alján, egy kis patak melletti fogadóban, teázóban ittuk az első igazi angol teánkat.
Persze, fura volt, ahogy a tej elkeveredett a barna teában, kicsit az illata is bizarr volt elsőre, de meglepően kellemes volt az íze.
Jó kis sétával lehet csak megközelíteni a helyet, a kertben a fák alatt lehet iszogatni, beszélgetni. Bent kis shop, ahol angol kekszet, és egyéb ajándéktárgyakat lehet venni. Teát nem. Ez fura. Mármint, hogy a tea nem a souvenir üzlet része. Kis fémdobozban, vagy celofánban, biztos vinnék a turisták. De nem. Teát csak élelmiszerboltban, és nem túl nagy választékban láttunk, vettünk. Nem ajándéktárgy, mindennapi szükséglet. Mint a tej, vagy a kenyér.

"Angol teázási szokások:
Az angol délutáni teázás valójában egy uzsonna. A legenda szerint, a 19. század elején, Anna Maria Russel (a hetedik bedfordi hercegnő) rendszeresen éhes volt ebéd és vacsora között – nem csoda, hiszen este 9-kor szolgálták fel a vacsorát! -, így megkérte a cselédjét, hogy a tea mellé készítsen egy szendvicset. Ez a szokás elterjedt az arisztokrácia körében, és a szendvicsek mellé hamarosan mini süteményeket is tálaltak. Néhány évtizeden belül a délutáni teázás a felső- és középrétegekbe tartozó családok mindennapos étkezésének fontos részesévé vált. A második világháború után azonban csökkent a népszerűsége, elsősorban azért, mert egyre több nő állt munkaviszonyba. A hagyományos angol délutáni tea, a szállodák, teázók specialitása lett, otthon csupán vendégváró vagy ünnepi alkalmakra készítenek igazi afternoon teát.
Az „afternoon tea” azonban nem összetévesztendő a „cream tea”-vel! Igaz ugyan, hogy „céljában” mindkettő megegyezik, és mindkettő késő délutáni időpontban van, a különbség azonban az, hogy a „cream tea”-hez nem szolgálnak fel szendvicseket vagy más ételeket a speciális angol pogácsán – scones – kívül!
A „cream tea” egy dél-nyugat angliai specialitás, elsősorban Cornwall és Devonshire tartományokban népszerű. A tea mellé egy angol pogácsát tálalnak, clotted cream-mel és jam-mel.
A clotted cream egy különleges, nagyon sűrű tejszín, amit vaj helyett alkalmaznak. A teát mindig egy mini porcelán kannában szolgálják fel, természetesen tejjel, külön egy kis kancsóban. Tehát a tea, tej, pogácsa, clotted cream és jam – leggyakrabban eperlekvár – együttes neve a „cream tea”. "

Szálloda a világ végén


Devon
http://www.combehousedevon.com/
Eldugott kisváros Anglia déli részén, valahol az erdők és sövények között.
Itt dolgozik Hédi és Lala, ide indultunk a nyár elején apuval, anyuval.
Tudom, hogy ott dolgozni nem akkora csoda, mint meglátni és élvezni a helyet. Tudom, hogy a sok sznob vendéget kiszolgálni, akik meg tudják fizetni ennek a szállodának a színvonalát, nem lányregény, de legalább a környékre nem lehet panasz.
A vadlovak tényleg a domboldalon legelnek, a fák valóban az égig érnek, és minden zöld-zöld, csodaszép.
A kertben Lala sem tudja kiirtani a konyhai növényeket, meg a rózsákat, virágokat.
Még a mókusarcú szállodamenedzser is aranyos. Tudom, csak angol képmutatás, mégis.
Jó volt belehuppanni az előkelő fotelekbe, belesni a fürdőszobákba, konyhába.
És jó látni, hogy két ember mennyire tudja szeretni egymást, a világ végén, összezárva. Nem az előkelő szállodában, hanem annak személyzeti szállásán, ahol régen az istállófiúk laktak.
De jó látni, hogy vannak közös célok, álmok, és ezért bármit meg tudtok tenni.
És meg sem köszöntem igazán, hogy ott lehettem veletek, hogy elvittetek bennünket erre a sok szép helyre, és elviseltétek az időnként morcos kedvemet.
Vicces volt, ahogy a mosdóban szenvedtünk a két kifolyós vízzel, érdekes, hogy az új bankkártyám ott kint már elavult, hiszen nincs chip része. Fura, hogy néhány dologban mennyire ragaszkodnak az angol hagyományhoz, másban meg szárnyalnak, maguk mögött hagyva a világot.

Artúr király vára


Tintagel
http://www.tintagelcastle.co.uk/index.html
Képek, videók és történetek Artúr király kastélyáról, illetve a romokról.
Igazából nem is a megmaradt falak vonzottak bennünket, még csak nem is a nagy történelmi legenda, a kerekasztal lovagjai, hiszen a családból csak Lala megszállottja ezeknek a filmeknek.
A táj, a sziklák, a tenger, ami innét meseszép.
Egész napos megerőltető túra, gyalogoltunk, lépcsőztünk, sokat. Akkora mélységek tátongtak előttünk, annyira gyönyörű volt a kék szín kavalkádja, hogy nem lehetett betelni vele. Minden szögből, minden kisszikláról fotózni kellett.
Bemásztunk egy barlangba is, ami apály idején nagyjából száraz volt. Persze, én megtaláltam a kövek között a vizet…
Apu volt a vezér, mindenhova felmászott, lemászott, mint agy kisgyerek. De megérte követni. Én hősként cipeltem magammal a szendvicseket és a vizet mindenhova, de nem a táska volt a fő oka a bénázásomnak. De nem adtam fel, és én is előbb-utóbb beértem a többieket.
Készítettünk videofelvételeket is, de meg kell hagyni, egyikünk sem született operatőr.
A kisváros tele van kirándulókkal, angolok, franciák, japánok.
A parkolóban megkérdeztük egy pacáktól, merre van a bejárat, mire ő csak annyit mondott, az a pár fal nem ér meg 10 fontot. Ő mit nézett? Nem látta a tengert, az eget, a barlangokat, a sziklákat, a lépcsőket, az ösvényeket? Ő tényleg csak a falak miatt jött volna? Sajnáltuk, nagyon.
Ahogy sajnálom azokat az embereket, akik nem tudják észrevenni a szépséget, a csodát, ami körülvesz bennünket. Most is, mai is. Mindenhol.

Édenkert Angliában


Eden project
A 2001. március 17-i megnyitás óta az Édent a „Világ Nyolcadik Csodája”-vá nyilvánították és több mint nyolcmillió látogatót fogadott. Több mint 5.000 fajt képviselő egymillió növényegyed található itt a föld különféle éghajlati övéből.
Az Éden Projekt Angliában, Cornwall vonzáskörzetében található.

„Az Éden célja az, hogy bemutassa, hogyan és miképpen függünk a növényektől, hogyan tudjuk „menedzselni” és megőrizni őket kölcsönös túlélésünk érdekében. Az Éden a 21. század új tudományos intézménye és fóruma, kommunikációs és oktatási központ, a megőrzés – konzerválás eredményeit és jó példáit bemutató hely, valamint a nemzetközi turizmus célpontja… Mindenki, aki törődik a növényekkel és az emberekkel, találhat valami érdekeset itt” – ezek a gondolatok vezérelték az Éden megálmodóit.

A telepen belül két nagy üvegház (Biome) található, az ún. „Esőerdő Üvegház”-ban trópusi szigetek, Malaysia, Nyugat-Afrika és a trópusi Dél-Amerika növényei találhatók. Ez az üvegház 50 méter magas (a londoni Tower is beleférne), 110 méter széles és 240 méter hosszú.

A „kisebb” „Mediterrán Üvegház” 35 méter magas és 140 méter hosszú, mediterrán növényeket (citrus, olíva, lágyszárú növények és szőlők), valamint a Dél-Afrikai régió sokszínűségét (fenyvesek – protea és aloe-k) mutatja be, California-i egynyári növények sokaságával színesítve.

Nem hivatalos megfogalmazás szerint egy őrületes, hatalmas, csodaszép kirándulóhely.
Órákat autóztunk a kacskaringós angol utakon, majd órákat sétáltunk, és kattogtattuk a fényképezőgépeket.
Izzadt a hátunk a trópusi búrában, beleültünk hangyabolyba, ittunk préselt kókusztejes banánlét, és nem vettünk a méregdrága csokoládékból.
De kiültünk a teraszra napozni és répa meg citromtortát enni, az elmaradhatatlan cream tee-vel.
És számoltuk a levendulákat, a dáliákat, néztük, hogy nálunk mekkorára nő a kukorica, a paradicsom, és bezzeg itt…
www.edenproject.com

Angol pillanatok 1.


Ilfracombe
Helyes óceánparti városka, ahol az angliai utazás alatt többször jártunk, sőt, a közelében volt a szállásunk is.
Hatalmas sziklákon kiépített sétányok, meseszép park, és a viktoriánus korabeli ruhákba bújtatott nénik-bácsik jellemzik egy mondatban.
És több száz fénykép, és emlék.
Címszavakban: almasör, sziklamászás, hajókázás, fóka keresés, hegymászás, fish & chips, játékterem.
Másztunk felfelé, lefelé, megnéztünk minden kiszögelést, kanyart. A hajótúrán kerestük a fókákat, talán láttunk is kettőt, de lehet, hogy csak a hullámok játéka volt…
A szállásunk pár kilométerre innét volt, a közelben egy kis öböllel, ahol az ár-apály jelenséget naponta többször is megfigyelhettük. A teljes öböl és kikötő állt hol szárazon a homokban, a zátonyra tett hajókkal, hol csodásan ringatóztak a vízen, és csak jöttek-jöttek a nagy hullámok.
A naplemente ideje alatt a víz is elfogyott az öbölből. Szép volt, minden este megnéztük, miután elkészítettük és megettük a vacsinkat. Jó volt a friss, óceánillatú levegőn sétálni, hallgatni a hullámok morajlását, és elfelejteni mindent-mindent, ami a lelkemben háborgott.
Csak néztem a vizet, és hallgattam, és élveztem, hogy azokkal lehetek, akikre mindig számíthatok. Még ha néha morogtam is velük…
És még nyuszit is láttunk. Feketét, cikáztak a fűben rendesen, mire nagy nehezen le tudtunk fényképezni egyet.

2010. augusztus 27., péntek

Gyerünk, cica, dorombolj


Könyvajánló lenne, ha ajánlanám nektek a Barbibébit.
Két okból vettem meg: nagyon nagy reklámkampány, PR, és a beharangozó szerint irány a siófoki éjszaka.
Gondoltam, hátha tanulhatok valamit.
Tanultam. Barbibébi szar, a sztori és az egész káosz.
Az Ikeában nem tudtam elmesélni Katinak a kisgyerekes családok között, hogy miről szól a könyv….
Az első oldalakon a 17 éves főszereplő egy biliárdasztalon próbál szexelni egy néger sráccal egy buli kellős közepén, de a méretbeli különbségek közötti kínok és a népszerűség csökkenése/már ha abbahagyja a csaj/ miatti félelem leblokkolja az agyát.
Na, a kislány, Barbibébi az egész életét a video blogjában örökíti meg, így megismerhetjük a mai elit tizenévesek szexuális életét, bulémiáját, divatmániáját, a meleg srácok kínjait, a bulikat, és a népszerűség átkát. Nagyjából. Oldalanként 2-3 divatmárkával.
Hahó, a kiscsaj egy kamerával a kezében éli az életét!!!! Iskolában, buliban, fotózáson, mindenhol! Élményeket gyűjt, de nem a szívében, hanem dvd-n…..
Siófokról? Szinte semmi. Egyszer kocognak a parkban, ami felismerhető, a többi időt apuci villájában vagy egy lángossütőben vergődik, szexelik el. Hát, ez nem az, amire vártam.
Üldözés, pánik, a háttérben egy kiöregedett táncosnővel, az anyával…
Állítólag útmutató a mai kölyköknek, hogyan nem kellene élni, de nekem inkább kedvcsinálónak tűnik. Legyél népszerű, még ha megbolondulsz, akkor is. Legyél a társaság központja, bármi áron, aztán úgyis kihúznak a csávából….
Igazán öregnek éreztem magam a könyvhöz…
És igazán bosszant, hogy míg például Andrea Weaver nem tud országos szinten ismert lenni, mert nincsenek olyan kapcsolatai, akkor egy huszonéves nyikhaj, aki a Story tv-ben nőtt fel, ilyen hírveréssel tud pályára állni.
Na, erről lehetne könyvet írni, szintén.
Viszont az igazi siófoki éjszaka megírása így még lehet az enyém…..

Coke club-Van mit mesélnem


Fehér homok, rattan ágyak, dj pult.
Azt hittem soha nem fogok ide jönni, hogy ide csak menő arcok járnak, hogy innét majd kinéznek engem, hogy itt mindenki tökéletes testű, nagyon márkás cuccokat viselő, levető ember. És max. 18 éves.
De nem. Itt csak az számít, hogy csak te számítasz, más nem. Ha van hely a törölköződnek, leteríted, lefekszel, napozol, hallgatod a zenét, és simogatod a kedvesed hátát.
Nem kell kérned a fekvő alakok közt cikázó pincérektől, ha nem akarsz, de nagyon nagy hangulata van beülni a bárba, és meginni egy pohár gyöngyöző rosét üvegpohárban a nagy melegben. Miközben csöpög a víz a bikinidből…Ezt persze nem egyedül…
De este a naplemente után nyugodtan kiülhettem egyedül limonádézni, olvasni, vagy éjszaka csatangolni.
Napozás közben gyönyörű testű hosztesz fiúk és lányok spriccelnek rád hűsítő vízpermetet, ha kéred, van, aki bikiniben táncol a homokban, nem tud estig várni. Egész nap buli van. És nyár. Meg szerelem.
Vannak, akik hűtőtáskában hoznak ebédet, meg koktélnak valót, és a fehér homokos placc közepén készítik el maguknak az ütős italokat.
A legdurvább a vízbe vezető lépcsőn ülő két kiscsajszi volt, akik 11-kor 40 fokban üvegből itták a viszkit. Biztos beájulás….
És nem csak a tökéletesre gyúrt barnára sült pasik és csajok helye ez, sőt, közelről már ezek a fazonok sem mutatnak olyan jól.
A csajoknak ugyanúgy lóg a melle, vagy a feneke, mint a strand túlsó részén, ahol a „boldog” kiscsaládok pihennek.
Távol a zenétől, a pörgéstől…
Fura érzés volt, hogy én annyira szerettem ezt a helyet, nappal, délután, este, éjjel, de a barátaim közül, akiket elhívtam ide, senkinek sem tetszett.
Magamutogatónak, zajosnak gondoltátok. Nem hagytátok, hogy az előítéletetek megdőljön. Nem hagytátok, hogy átjárjon benneteket a semmivel nem kell törődni érzés.
Nekem ez fura volt, és azt gondolom, engem is furának találtok emiatt. Hogy én szerettem ezt a helyet, ezt a nyarat.
Így ezzel a sok, hangos, pörgős, bulizós szereplőjével együtt.

2010. augusztus 26., csütörtök

Nyárvégi búbánat


A profilomon található Coelho idézet ezekben a hetekben a legjellemzőbb rám.
Napokig elvagyok itthon, a családdal, piacra járok, kofáknál válogatom a barackot (baracot), aztán lekvárt főzök belőle…
Aprítom, hámozom, kavarom, vaníliával bolondítom, felforralom, zubog, rotyog, majd üvegekbe töltöm.
Vagy ugyanez paradicsommal, amit a kertben érlelt a nap. Lekvár lett belőle, finom, édes. Forró, piros csoda, már pihen a polcon, várja, hogy reggelije legyen valakinek…
Szárítjuk a mentát, a bazsalikomot. És zárjuk üvegekbe a nyarat.
A szomszédban sütemény és lekvár recepteket cserélünk a gyerekkori barátnőmmel, házi szörpöt iszunk, gyümölcsöt préselünk.
Két nappal később pedig már egy asztal tetején táncolok koktélos poharat szorongatva, egyik bulizós helyről a másikba táncoljuk át magunkat. Parti arc. Balatonparti. Csak másnap ne lenne, amikor felfordul a világ. De ez is jó, ez is kell…
Persze, néha fáj, hogy nem tologathatok babakocsit, de azt hiszem, ezt a nyarat soha nem felejtem el.
Imádtam minden percét, minden szereplőjét. Akármelyik oldalon is voltam. A Balaton jobb vagy a bal szélén, minden tökéletes. Volt. Vége a nyárnak, és vége lassan ennek a hosszú szabadságnak.
Szívom az utolsó napsugarakat, nézem az egyre korábbi naplementéket, és sajog a szívem.
Nem akarok újra egyedül lenni.
Ugyanúgy hiányozni fog a gyerekzaj és a feltétel nélküli szeretete, mint a siófoki hajnalok.
Amikor van kivel vagy kikkel reggelizni, amikor közösen lehet ebédet főzni, meginni egy pohár bort. Nem akarok visszamenni a felnőtt életembe. Mert ott egyedül vagyok. A világ végén. Talán munkával és sok-sok programmal, hogy ne kelljen egy üres házba hazamenni.
Célok, feladatok, munka, felnőttség=egyedüllét
Mi van akkor, ha én nem sikeres, határozott, céltudatos nő akarok lenni? Hanem csak boldog.
????
Nem tudok felnőni, nem is akarok.

2010. augusztus 18., szerda

Kevésbé felkapott könyvek



Nemrég fejeztem be A XI. parancsolat című könyvet, amit egy közelben lakó pszichológus hölgy írt. Álnéven persze, illetve művésznéven, hogy eladható legyen a regény. Ezért született Andrea Weaver.
Kisgyerek mellett, a hétköznapokból ellopva a perceket írja a letehetetlen történeteit. Emberi hangon, az érzelmekről, kötődésekről, és megpróbáltatásainkról.
Ez a regény a testvéri szeretetről, az összetartozásról szól. Idilli a környezet, ahol a cselekmény játszódik, de a sztori nem édes-mézes. Két kisgyermek a nagymamájához kerül, végleges megőrzésre, mert a szülőknek karriert „kell” építeni, nincs idő a gyerkőcökre.
A kisfiú és húga a nagymama varázslatos szeretetétől övezve nő fel, táncol, tanul, szeret és csalódik. Megtanulják elengedni és közel kerülni magukhoz az embereket, egymást. Versenyeznek egymás szeretetéért, az elismerésért, az ölelésért.
Ahogy ezt mi is tesszük, nap, mint nap.
A pszichológusi vonal az emberi viszonyok, érzések leírásánál erős, de soha nem szakmai, kioktatós. Gyorsan olvasható, szerethető könyv, melynek üzenete:
„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.”

Az írónő másik könyvét, az Angyalom című regényt még télen olvastam, egy gyönyörű, ragyogó délutánon egy hatalmas hegy lábánál kezdtem bele a történetbe. Ragyogott a hó, ragyogott a nap.
Az első oldalakon egy hűtlen férj egy szállodai szobában lángra kap a szeretőjével és porrá égnek. Csak ők semmisülnek meg, még az ágy sem kormosodik el….
A megcsalt feleségről, egy nyomozóról és annak kisfiáról szól a történet. Hegyek között, érzelmek és kétségek között.
Megismerjük a köztünk élő indigó gyerekek világát, viszonyunkat hozzájuk, a bölcsességüket, a szeretetüket.
„Mindannyian ugyanazon az úton járunk, csak van, aki előrébb, van, aki hátrébb. Az előttünk járóktól tanulhatunk, mindegy, mennyi idős testben vannak, a mögöttünk járókat pedig lehetőségünk van megérteni és elfogadni olyannak, amilyenek. Mivel erre képesek és nem többre.”
Útkereséshez ad válaszokat a könyv. Persze, ehhez el kell fogadnunk, hogy a világban több szinten léteznek a gondolatok, az érzelmek. Ha hajlandóak vagyunk elrugaszkodni a belénk nevelt fizikai és vallási törvényektől, akkor meglátjuk a köztünk élő angyalokat, az ő jeleiket, útmutatásaikat. És merjük követni azokat, még ha a világ szemében ez őrültségnek is tűnik.

http://www.andreaweaver.hu/konyvek.htm

2010. augusztus 8., vasárnap

Balatoni vihar


Készülődik a vihar. Gyorsan, hirtelen jön. Az egyik percben még kiszakad a szívem a fülledt melegtől, amit maguk előtt tolnak a felhők, aztán egy pillanat alatt szakad le az ég. Feltámad a szél, potyognak a levelek a fákról, kavarja a port és a homokot, aztán nagy cseppekben elkezd hullani az eső. Langyos, de nem esik jól, ahogy beleesik az arcomba.
Kis pántos szandálok, vékony talpú papucsok cuppognak járdán, eláznak a csupasz hátak, csupasz lábak, miközben szaladnak valami tetőféle alá. Az idei nyár bővelkedik az ilyen hirtelen zivatarokban.
Cikáznak a villámok a Balaton felett, éjszaka egy-egy pillanatra nappali fénybe borítva mindent, aztán hatalmas robajlással jönnek a dörgések. Van, hogy percekig morog az ég. Éjszaka riadtan kelnek fel az emberek, akkora durrogások kísérik ezeket a viharokat.
A szél tépi a redőnyöket, felborítja a virágcserepeket. És itt kegyes hozzánk. Nagy károkat nem okoz. Csak a strandidőnek lőttek.
Marad a közös villámvadászat, esetleg fotózás. Mert amúgy csodaszép, ahogy a Balaton fölött cikáznak a fények, a pillanatnyi világosságban kirajzolódnak a haragos, vastag felhők. És ömlik az eső. Az elemek harca, felettünk áll.
Szeretem beszippantani a vihar illatait. Amikor az első esőcseppek elkezdik áztatni a meleg, poros utcákat, és még szinte porzik az eső, az leírhatatlan illat.
Vagy eső után, az ázott fű, föld szaga. Gondolom, mindenkinek hasonló élményei, illatai vannak, amik nem változnak gyerekkorunk óta. Ilyen a balatoni vihar illata is.

2010. augusztus 7., szombat

Ezt is olvastam


Vass Virág: Franciadrazsé
Vass Virág második könyvét azért vettem meg, mert az első, a Vulévu csalódást okozott a végével. Az utolsó 10 oldalt összecsapta, mintha csak 400 oldalért fizették volna ki.
A Franciadrazsé is fura utolsó oldalakat rejt, ciki, de kétszer is el kellett olvasnom az utolsó fejezeteket, hogy ja, asszem értem….
Szóval, ez nála „művészi ismertetőjegy”. Fura végű könyvek.
A sztori egy Párizsba ösztöndíjat kapott budapesti huszonéves lányról szól, aki a divatlapok pörgésébe kerülve kikezd főnöknője szeretőjével. Réka és Charlotte rivalizálásáról és szenvedéséről szól a könyv. A pasi, akiért küzdenek, határozottan nulla elképzeléssel, rángatható, érzelmileg, szexileg befolyásolható művészeti vezető. Kreatív, de élhetetlen, csak szemlélője a saját életének, szerelmeinek.
Én ebben az esetben nem drukkoltam Rékának, aki igazi, törtető fiatal liba. Inkább az egyedülálló, karrierista anyuka, Charlotte céltudatossága, élettapasztalata tetszett, ahogy mind a szakmai, mind a magánéleti kudarcain túllép. Elegáns, okos, erős.
Szintén pár napos könyv, és emlékezni sem fogok tovább rá.
A harmadik könyvét azért veszem meg, hogy majd jobbat írjak annál. 

Mit olvastam még?


Fejős Éva: A mexikói
Fejős Éva igazi mai írónő, évi két regény, megfelelően bereklámozva, előkészítve és utóéletet élő könyvekkel.
Galántai Zsófi, a könyv főszereplője aktív facebook tag, rendszeres kommentekkel…
A könyv 2 nap alatt olvasható, strandra való sztori.
Igazi csajos történet, a kitörésről, útra kelésről szól. Arról, hogy a ránk erőltetett szabályok, sikeres munkák és harmonikus kapcsolatok van, hogy kevésnek bizonyulnak, az ember lánya másra, többre vágyik.
Szexre egy idegen pasival, ami alapjaiban rengeti meg az életet, akiért az egész világot átutaznánk, aki felnyitja a szemünket, aki játszik velünk, aki megtanít csalódni és talpra állni.
A könyv egy hosszú utazás története valóság show-val, küzdéssel, vágyakkal és talpra állással.
Bejárjuk Budapest, Liszabon, Barcelona, London utcáit, eljutunk a török riviérára, no meg Mexikóba. Ahol párhuzamosan zajlik egy tengerparti halétterem vezetőnőjének szerelmi sztorija. Csak ő nem friss harmincas, hanem érett hatvanas asszony. De ugyanúgy szeret, vágyakozik és szenved.

Mit olvasok?


Ken Follet: Az idők végezetéig
Aki olvasta a könyv előzményét, A katedrálist, az már sejthette, hogy letehetetlen könyvről van szó.
5 nap alatt végeztem ki az 1100 oldalt. Vonaton kifejezetten jól jön-egyrészt biztonságérzetet ad a súlya-bárkit könnyedén le lehet ütni, másrészt, ha ezzel indul a vonatozás, biztos nem jutni a végére. Igaz, cipelni kell.
A sztori az 1300-as évek Angliája, s szereplők a katedrális építőinek leszármazottai.
Kevesebb építészeti leírás van ebben a könyvben, így több idő marad a fordulatos cselekményre.
Igazából a változás könyve, ez is. Szerelem, gyógyítás, építés és hatalmi harcok.
A nők és a jobbágyok harca a világgal, a hagyományokkal. A pestis hatására sok minden megváltozik, felépül közben Anglia legmagasabb tornya. Közben eltelik 40 év, a gyerekek felnőnek, van, aki elveszíti a vagyonát, van, aki felemelkedik.
Kicsit optimista a szemlélete, igazi romantikus darab. A tehetség és az igaz szerelem legyőz mindent.
A főszereplő Caris egy igazi céltudatos kislány, aki apjának segít a gyapjúkereskedésben, majd kifejleszti a skarlátvörös posztót. Boszorkánysággal vádolják, ez elől az apácákhoz menekül, ahol rendfőnök lesz. Közben gyerekkori szerelmével is egymást kergetik, a kezdeti fellángolás és hatalmas szerelem a lány miatt nem torkollik házasságba: nem akar feleség, szolga lenni. Csak szabad szerelmet akar.
A kolostorban először egy apácatársával próbálkozik, de végül visszatér Merthin, az építő, a gyerekkori szerelem. Még rendfőnök, miközben dúl a szerelem, erdőn-mezőn és a katedrális eldugott részein….
Igazán részletesen megismerhetjük a könyvből a püspökök és földesurak szerelmi vagy inkább szexuális életét, a szeretőtartást és a „boldog” házasságot.
Van öldöklő lovag, meg szegény napszámos, szerzetesek, mesteremberek.
Több szálon futó, könnyen és gyorsan olvasható regény, igazi kikapcsolódás a nyári estékre.

2010. augusztus 6., péntek

Lápi világ


Amikor a Balaton déli partján autózok, évek óta meséket találok ki a lápi manókról, tündérekről, akik benépesítik ezt a fura vidéket.
Láp. Amit hosszú kilométereken keresztül kettészel az autópálya. Mocsaras, iszapos vidék, amit nem háborgat az ember, csak kettévágta…
Néhány magasles a szélén, kis patakok, tavacskák teli élettel. A kihajtott szürke marha gulya csak egy apró színfoltja ennek a buja zöldnek.
Fák, nádasok, rétek nyújtóznak a végtelen kék ég felé, ahova fel-felreppennek a vízimadarak. Kacsák, kócsagok, gémek, néha egy-egy sasszerű vadászmadár is. És a pirinyó énekesmadarak.
Szerencsés esetben őzeket is látok, ahogy legelnek a mezőn, ami mögött ott húzódik a Balaton, az északi partról vigyázó hegyekkel.
Nyáron egyszerűen csak szép, de őszi hajnalokon vagy estéken, amikor leereszkedik a köd, fátyolfelhőbe borítva a vidéket, igaziból látom a manókat, akik szorgosan gyűjtögetnek, látom a táncoló tündéreket, és ha lehunyom a szemem, az éneküket is hallom.
Meglesném őket, közelről is. Belopóznék a bokrok mögé, beleselkednék a kis buckákba vájt tündérlakokba, ahol manóvacsorát főznek. Erdei bogyókból, táncoló méhek mézéből készül a varázslatos lakoma.
Tündérvölgyben laknak a kisnyulak, őzek, apró énekesmadarak, a tüskés hátú sünik, akik távol tartják az éhes rókákat. Mert ebben a világban nincs helye a ravaszságnak.
Itt szerelem van, szeretet van, béke és harmónia. Manócsaládok táncolnak, tündérlányok kacagnak, dacolnak a hideggel, elrejtőznek a páralepel alatt.
Amikor elsuhanok ezen a tájon, érzem az energiát, amit ők adnak nekem. Neked is, ha figyelsz rá, van szemed és szíved észrevenni őket.
Most vonattal robogtam keresztül ezen a részen, még közelebb az élő láphoz. Láttam a Zala-torkolatot a pihenő csónakokkal, a békés pecásokkal, és a lassan haladó vízzel.
Balaton, mindenhol. A tóban, a lápban, a mocsárban, a folyóból. Ezerszínű, ezerarcú víz, amit még nem zavarnak fel a strandolók.
Alatta, fölötte a csoda. Az élet. A látható és az elképzelt. Az igazi és a varázslatos.

“Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.”
(Albert Einstein)

Vonaton


Lassan 10 éve nem vonatoztam a Balaton környékén, de meglepően nem változott semmi.
Jó, a vonat kényelmesebb egy fokkal, a leselejtezett első osztály lett a második, és büdös sincs.
De a táj, a kempingek, az üdülők a sínek mellett ugyanazok maradtak. Az állomások melletti pavilonsorok, büfék, fagyizók, lángosozók is maradtak. Száll a nehéz lángos illat a szélben…
Szeretek vonatozás közben beleskelődni a kertekbe, szeretem nézni, ahogy mennek az emberek a strandra, ahogy cipekednek, egyensúlyoznak a matrac, hűtőtáska és rohangáló gyerekek között.
Reggel a nehéz táskától türelmetlenek, este pedig a lesült hátak, a piros vállak miatt nehezebb a haladás. Egy-egy ilyen pillanat alatt fel lehet mérni egy egész családot, baráti társaságot- abból, hogy ki mit cipel, ki halad elől, kinek milyen a testtartása, ruhája; siet vagy cammog, lemaradva a csapatától.
Szeretem elkapni a pillanatokat, ahogy a kertekben pihennek- széken, nyugágyon vagy csak a fűben egy pokrócon. Közben a gyerekek játszanak, tollasoznak, homokoznak, rohangálnak, hangoskodnak. A szomszédok nagy örömére. Akik ugye szunyókálnának. Ez is a balatoni nyár izgalma…
Vagy egy-egy pillanat a családi evészetekből: kempingasztalon konzervek vagy hatalmas bográcspartyk….Amikor apuk bizonyítják be, hogy kertben főzni csak férfi tud; talán még kötényt is kötnek a fecskefürdő fölé…Persze, a főzés náluk az étel kavargatását jelenti, az előkészületek, mosogatás továbbra is női dolog. Na, de a dicsőség egy doboz sörrel a kézben, miközben rotyog az alaplé, vagy sül a hús a grillezőn, az ilyenkor a férfié.
Pihennek, töltődnek, játszanak, nem is sejtik, hogy ellopom egy-egy pillanatukat. Hogy felidézzem a velem megtörtént hasonlókat.
Szeretem elcsípni a kertek, utak végén, a fák mögött megbújó Balatont egy-egy másodpercre. Amikor suhan a táj, a hegyek, a felhők. És megcsillan a víz.
És közben lassan halad a vonat, mert megáll minden állomáson, és utasok jönnek-mennek.
Haladunk. Lassan, a célok felé.

2010. augusztus 3., kedd

Arcok a parton 2.


Rózsaárus lányok, akik nem a napon sültek le, és észért sem álltak sorba. Egyszer sem. Mónika show díszletbe jobban illenének, mint az utcára, az éjszakába, valahogy mégis itt vannak.
Csúnyák, ostobának néznek ki, és a ruhájuk alapján sem bizalomkeltőek.
Kezükben hatalmas, celofánba csomagolt rózsaköteg, ami nem a reggeli harmattól virul.
Talán kicsit levízpermetezték indulás előtt.
Mégis veszik.
Alattomos, settenkedő lépésekkel osonnak a párok fölé az asztaloknál, mutatják a köteg rózsát, és bambán bámulnak.
Kínos.
Nem tudom eldönteni, hogy csak nekem, vagy annak is, aki megveszi.
Vagy ez tényleg romantikus?
Amikor önfeledten randevúzik valaki, koktélokat kavargat, belemászik a képébe a rózsaárus lány, és akkor kap egy szál vörös rózsát? Celofánba csomagolva?
Jajj!
Hogy is lehet választani a kupacból? Igazán örül a lány ennek? Igazi férfias gesztus ez a fiútól?
Miért nem virágboltban, miért nem spontán?
Mert látják mások? Hogy ő vesz? Hogy ő kap? Rózsát, celofánban…
Én, köszönöm, nem kérek. Nem kérnék, akkor sem, ha nem egyedül ülnék az asztalnál.

„Nálatok-mondta a kis herceg-az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.”

Arcok a parton


Jajj, a fagyiárus lányok! Imádom, amikor péntek este műsoroznak!
4-5 m hosszú fagyis pult, telis-tele nyálcsorgató, gyönyörű, színes nyalánksággal, a szivárvány minden színében pompáznak a tégelyekben a fagyi különlegességek. A narancsszínű pólóba öltöztetett lányok csak dobálják a tölcsérekbe a gombócokat. Több ezret naponta….
És mosolyognak, bájosak.
Péntek este pedig úgy rázzák magukat a zenére, ami a szomszéd bárból szól, hogy az is megáll a kis téren bámészkodni, aki nem is akart fagyit enni. Aztán csorgatja a nyálát, közelebb megy, és kér pár gombóc édességet.
A lányok pedig rázzák a fenküket, dobálják a hajukat. Akkor is, ha épp 100 kilósok. De tényleg édesek, önfeledtek, szabályok nélküliek. Ha már este 11-kor is fagyit kell osztaniuk, akkor ők is kiélvezik a népszerűséget, azt, hogy nézik őket, hogy ők a táncoló fagyis lányok.
Pörögnek egy rúdon is, vagyis csak táncikálnak mellette, persze reggel kiderül, nem is rúd, csak a bódé négyszögletes váza. Hát, ezen tényleg nehéz lenne lecsúszni.
De fogy a fagyi, fogy az idő, és talán lassan zárják a boltot.
De addig tánc, zene, és gombócdobálás meg fenékriszálás….