Keresés ebben a blogban

2010. október 23., szombat

A Borász-Malatinszky Csaba



Malatinszky Csaba kúriája, borkóstolója rabul ejtett. A gasztrowerkes csapatot egy igazi megszállott fogadta, és vezette végig az organikus borkészítés és persze kóstolás kanyarain a villányi pincészetben.
Cabernet franc-a harmónia bora, ahogy ő nevezi. Az egyedülálló villányi klíma lehetővé teszi a természetes bor készítését, nem szükséges mesterséges savakkal kiegészíteni.
A terroir borászat lényege ez, nem beleavatkozni a természet rendjébe, hagyni, hogy az eredeti gyümölcs érvényesüljön, megmutatva a fajtában rejlő lehetőségeket.
Villányban organikus borgazdaságot létrehozni nem kis eltökéltséget, kitartást, tervezést jelent. Elképzelem, amikor először kérte a neki dolgozó embereket, hogy akkor most a permetszer helyett narancsolajos lemosás következik….
Malatinszky Csaba szerint a világ minőségi borfogyasztói a 13.5 alkoholtartalmú borokat részesítik előnyben, ez már a minőség egyik fokmércéje elegáns angol éttermekben, vagy az angol királyi család beszállító borászatainál.
A kívánt alkoholfokot pedig már a szőlő telepítésénél figyelembe kell venni, hiszen az ültetésmódja, az oltványok fajtája és természetesen a trágyamentes talaj is fontos szerepet játszik ebben. A megfelelő tősűrűség /6200 tő egy hektáron/ biztosítja azt, hogy a növények gyökérzete versenyhelyzetben van, nem tud a talaj felső részén elterülni, így a mélyebb rétegekből szívja a talajos vizeket.
A termőzóna alacsonyan van kialakítva, pedig a növény zöldzónája magasabb a megszokottnál. Minden zöld levél napelemként működik, segítve ezzel az érést, így korábban lehet szüretelni.
Ha meleg években csökken a bogyók víztartalma, nő a benne levő cukor, ami nagyobb alkoholfokot eredményez.
Augusztus elején, a zöldszüretkor már lehet látni, mit tud az adott évjárat, ekkor kell kitalálni, mit tegyenek a szőlővel. Ritkítják a fürtök számát, kitalálva a tökéletes elhelyezkedést. A szőlőbogyók minőségét ekkortól folyamatosan mérik, hiszen az optimális éréskor kell leszüretelni. Nem előbb, nem később.

Bár Malatinszky Csaba hozta az első barrique hordót a 90-es években Villányba, és a hordó beszállítóját ugyanolyan gondosan választotta ki, mint az oltványokat, de arra törekszik, hogy a Malatinszky borok ízét ne a hordó adja meg, hiszen az már csak gyengíti azt a minőséget, amit a különleges termőhely ad.

És honnét ismerjük meg az igazán kiemelkedő bort?
Legfontosabb ismérve, hogy miután szájba vettük, átmozgattuk, akkor az a száj egész felületén jelen van, egyenletesen eloszlik.

Malatinszky Csaba számomra az a művész, aki fejben megkomponálja, hogy mit szeretne a poharában látni, kóstolni, megtervezi a hozzávalókat (oltvány, talaj, napsütés), és megalkotja A bort, mindenki mástól függetlenül.
És melyik borát issza a brit királynő is: Cabernet Franc, 2006.
Kifejezetten jó ízlése van.
A gasztrocsapat pedig kék nyelvvel, kicsit kótyagos fejjel távozva tőle viszi hírét szerteszét.

Borairól részletes leírást a www.malatinszky.hu oldalon találtok, de aki Villányban jár, feltétlenül nézze és kóstolja meg személyesen!

Borkészítés magas fokon.....?



Amikor a történelmi borvidékek jutnak az eszembe, akkor mindig domboldalas szőlőket, kis présházakat, és száz éves óriási pincéket képzelek magam elé. Ahol szinte megállt az idő, legalábbis első ránézésre.
A villányi Sauska pincészteben első ránézésre nem a múltat, a hagyományokat vesszük észre, hanem valamit, ami hogy kerül erre a tájra.
Gasztrowerkes élménytúránk állomása volt ez is.

XXI. századi pince, tökéletes dizájn, minden négyzetcentijében megtervezett, kivitelezett épület. A kilátás, csak az több száz éves.
Már a honlapjuk is a teljes profizmust, modernséget mutatja, ha nem is borászatilag, hanem márka szempontjából.
Tudjuk, hogy Sauska, a tulajdonos amerikai üzletember, persze, magyar származással. Neki ez egy üzleti befektetés, profitot termel, profi szakemberekkel, profi cégként.
Számomra pont ez a profizmus, ami rideggé, távolivá teszi.
Olyan gépeket, eszközöket használnak, melyek lassan már emberi kéz nélkül válogatják ki a tökéletes szőlőszemeket, és pont az ember, a lélek hiányzik nekem erről a helyről, ezekből a borokból. Ami nem jelenti azt, hogy ezek a borok rosszak lennének, és én nem is ítélhetem ezt meg borászatilag, csak az én megérzésem ez.
Hogy egy tökéletesen kitalált, stratégiával, hosszú távú üzleti tervvel rendelkező vállalat ez, aki divatos, modern palackokba gyárt most divatos, modern borokat. Nem mondom, hogy sznoboknak, de a márkaépítésük ebbe az irányba megy.
Lehet, hogy a pincét bemutató személyek között óriási a különbség, és lehet, hogy van, aki kicsit többet, kicsit másképp is tudott volna mesélni nekünk.
Láttuk a szemezőgépet, láttunk pár asszonyt is válogatni, bekukkantottunk a laboratórium üvegfalán, megnéztük az analizáló berendezést, ami eldönti az előre beprogramozott paraméterek alapján, hogy mikor optimális a szőlő a szüreteléshez. És ez az érték nem biztos, hogy egy régi, villányi borász szerint is az lenne.
Itt a borászat elég mélyen összefonódik a kémiával, a molekulákkal, a csúcstechnikával.
Ez egy irány, ami más hangulatot, más ízt ad.
A borkóstolás, úgy mint a palackok dizájnja, minimalista volt. Minimális többletinfót adott csak annál, mint ami a címkén, vagy a weboldalon szerepel.
Elárulták, hogy a siller bor akkor készül, amikor a borász a szeretőjével megy a pincébe, a rosé pedig akkor, ha a feleségével… Mert a rosénak kevesebb idő kell….
A Sauska Cuvéek elnevezéséhez használt prím számokról annyit érdemes tudni, hogy minél kisebb a szám értéke, annál jobb a bor minősége.
Láttunk tölgyfahordókat is, persze, és igazán érdekes infó, hogy a hordógyártás is külön szakma, nem mindegy, hogy melyik bor melyik cég hordójában készül. Mint ahogy az sem, milyen dugó kerül a palackba.
Összességében a Sauska (kiejtve nem sóska!) egy profi üzemet, egy profi borkészítési eljárást hozott Villányba, és amerikai módra profi marketing gépezet népszerűsíti a márkát.
Jó volt látni, jó volt belelátni és belekóstolni, és jó volt továbbmenni a Tenkes csárdába, mert majd éhen haltunk. A látványkonyhájuk ugyanis csak látvány. Még ropijuk sem volt….

2010. október 19., kedd

Világkonyha



Ezzel a címmel tartott fűszerkalauz órát nekünk, gasztrowerkeseknek, vagy ahogy magunkat hívjuk, haladó hedonistáknak Mautner Zsófia, akit legtöbben a Chili és vanília blog valamint szakácskönyv szerzőjeként ismertünk.
Kicsi gurulós kisbőrönben érkeztek a fűszerek, és persze felismerő teszttel kezdtük.
Négy kis tégely, óriási illatkavalkád. Ismerős és sosem érzett aromák.
Az őrölt szegfűszeg illatát felismertük, de amikor az igazi fűszert megláttuk, akkor csodálkoztunk el igazán. Hogy az eddig tasakban kapott, narancshéjba szurkált kis vackok ócska utánzatai csupán ennek az Indonéziában és Zanzibárban őshonos fűszernek. Amivel megtűzdelhetünk egy csirkemellet, meglocsolhatjuk tejföllel, és süthetjük is.
A következő őrlemény a kardamon volt, melyből India termeli a legtöbbet a világon, de el is fogyasztják, így Guatemala a legnagyobb exportőr. Ezt a fűszert leginkább az arab és skandináv konyhák használják, kitűnően párosítható tejtermékekhez, tejberizshez és almás, gyümölcsös desszertekhez. A répatortát pedig egyenesen a mennyekbe emelheti.
Ha jó az illatmemóriám, akkor én egyszer fürödtem kardamonos-tejes habfürdőben….
A tonkabab napjaink divatos fűszere, olyannyira, hogy én még nem is használtam. Keserűmandulára emlékeztető illatával jól illik mind a fehér mind a keserűcsokihoz, de kacsamellhez is kitűnő.
Megfogdostunk és illatoltunk egy darab kassiát, ez egy fahéjféle, tulajdonképpen egy ágdarabka Vietnamból. Illata és íze intenzívebb és finomabb a hagyományos fahéjnál, frissen, sütés után kell a süteményekre reszelni. Jó, ha van hozzá speciális reszelőnk!
Beledugtuk az orrunkat igazi sáfrányba is, mely a világ legdrágább fűszere, 1 g akár 14 EUR is lehet. Az igazi sáfrány teljesen vörös, már-már sötétbordó színű, és csak nyomokban hasonlít a nálunk kapható sáfrányos szeklicére, mely ugyan megszínezi az ételeket,de ízt nem ad hozzájuk.
Aztán amikor már tele volt az orrunk, kezdtük el körbeadogatni a különféle borsokat. Mint egy igazi varázslóládából, úgy kerültek elő és körbe az üvegecskék.
A manigetta egy lágy, édeskés illatú bors, ami melegséget ad az ételhez, akár csokoládéhoz, akár kínai szójaszószokhoz adhatjuk.
A tasmánhegyi borsnak hűs, ánizsos illata van, a szecsuáni ezzel szemben annyira intenzív, hogy lezsibbasztja a fél arcunkat. A vörös, meleg pondicserri pedig a világ legdrágább borsfajtája.
És a sók. Nem az volt a kérdés, hogy jódozott vagy csak sima asztali…A színe, a kristályok formája, mind más ízt rejt, és ad ki magából, ha ételre kerül.
A fekete színű Hawai vagy a vörösborral festett rózsaszín egész más ízt ad.
A szinte pehelyszerű maldon só libamájra, sült zöldségre vágyik.
Nem hittem volna, hogy a sók is más ízűek lehetnek, ami sós, az, sós, ugye és pont, de egymás után megkóstolva őket a különbség tényleg érezhető volt.

Két fontos tanulsága van a fűszeres órának is.
1. Csak minőségi alapanyagot, fűszert használjunk, nem érdemes az utánzatokat, téglaporral kevert aromásított porokat venni, mert közelébe sem jutunk a valódi ízeknek. Az egyszeri, nagyobb összegű kiadás pedig akár évekig eláll a polcon mutatós kis üvegében. Lassan talán nálunk is újra divat lesz fűszeresnek lenni, apró kis boltokban a világ ízeit kicsi üvegekben árulni…
2. Ha pedig megvettük a fűszert, vagy megtermeltük a konyhakertünkben, ablakunkban, akkor pedig a saját és szeretteink szájízéhez kísérletezzünk, próbálkozzunk az ízek párosításával. Nézzük meg, mit ajánlanak a szakácskönyvek, de bátran támaszkodjunk a saját fantáziánkra is.

Nálam ma este így sült a tök a sütőben vaníliás paradicsomlekvárral kenegetve, és az almák tengeri sóval és rozmaringgal vagy bazsalikommal meghintve.
Illat és ízorgia, hagyományos alapanyagok összekeverésével.
Tökéletes lett.

2010. október 15., péntek

Pastrami


A képen látható szendvics mellett egy igazán modern éttermet is így neveznek Óbudán.
A szendvicsről is ódákat lehet zengeni, amit elsősorban a névadó pastrami húsnak köszönhet, másodsorban pedig a sok kis apróságnak, amitől ilyen óriásira nő a tányérunkon.
Tehát a pastrami egy tartósított marhahús, a tartósítás lépéseit, menetét az étterem falán nyomon követhetjük, miközben nyeljük a finom falatokat.
Ezt a szárított, kérges, de puha marhahúst teszik két szelet kenyér közé káposztával, tormával, majonézzel, ketchuppal, chidder sajttal, és pirítanak rajta egyet, hogy a sajt beleolvadjon az egyvelegbe. Átharapni nem egyszerű. De megéri, mert az ízorgia feledhetetlen.
Én nem tudom összehasonlítani az eredeti new york-i recepttel, ízekkel, csak a saját ízlésem a mérce. Finom, nagyon.
Az étterem egésze is tetszik, igazi látványkonyha, ismert szakácsokkal, minden olajozottan, profin pörög.
Még úgy is, hogy 20, magát gasztrotanoncnak kikiáltó csetlő-botló werkes tévedt a látványkonyhába.
Akik, persze a szakszerű körbevezetés és betanítás után profin filézték a halat, pucolták a gyömbért vagy a rákokat.
Kis kötény mindenkin, kés a kézben, és Segal Viktor valamint Serényi Zsolt szárnyai, kezei segítségével megalkottuk az első közös vacsoránkat.
Mindenki megtanult articsókát, gyömbért és csicsókát pucolni, filéztünk durbicsot és pattintottuk ki a páncéljából a rákocskákat. Friss, első osztályú alapanyagok, melyeket az átlag háztartások nem nagyon használnak.
Vajon mi lett belőlük? Vajon sült zsályás csicsóka, fokhagymával és kakukkfűvel pirított articsóka köretnek, és gyömbéres kömény. Mindenhez csak egy-két fűszer, hogy kihozza a domináns ízeket.
A halat is csak friss citromfűvel, sóval, borssal sütöttük 3-4 percig, és elolvadt a szánkban. Néhány szálka bejátszott még, a filézést gyakorolni kell. Nem olyan egyszerű, bevág, megemel, csúsztat, és csúszik nagyon a kés.
Megtanultuk, hogy a friss hal nem szaglik, hogy bizony a legtöbb helyen nem vágják ki a has alatti hájas részeket, hogy nagyobb szelet legyen a tányéron.
Közben láttuk, ahogy fő az alaplé, hatalmas kondérban, lassú tűzön gyöngyöződik, tele zöldséggel, csontokkal. Lassan rotyog, illatozik, hogy aztán a barnamártások tökéletes alapja legyen.
Tanultuk a főzés fortélyait a szakma igazán elismert alakjaitól, akik úgy magyaráztak, segítettek, hogy nem éreztük kellemetlennek ötödször is megkérdezni, hogy akkor most ez az articsóka már jó lesz, hogy akkor hogy is filézzem a halat, és mekkora szeletekre szeljem a csicsókát...
Türelem, szakmai alázat, emberség és hihetetlen kommunikációs készség, ahogy nem csak a kamerák felé tudnak főzni, nem csak papíron nagyok, nem csak a saját szakmájuk velük egy szinten levő tagjait nézik emberszámba, hanem a tanoncaikat, beosztottaikat is.
Lenne mit tanulni tőlük, a többi, egész más vonalon mozgó szakembernek…

Az alap szakácskönyv


Czifray István szakácsmester 1829-ben kiadott Magyar Nemzeti Szakácskönyvének újranyomott kiadását meg lehet venni a Libriben.
A könyvet Minden jó és gondos magyar gazdaasszonynak ajánlja a szerző közel 200 évvel ezelőtt.
Mi a legérdekesebb a receptekben? Nem a régies nyelvezet, nem is a régies kifejezések, hanem az a sokféle finomság, ami akkor egy átlag magyar gazdaasszony részére piacon könnyen beszerezhető volt.
Ma modern konyhai alapanyagnak gondoljuk az articsókát, a csicsókát, tárkonyt, újhullámosnak gondoljuk a gyümölcsös húsokat, és rácsodálkozunk a közel 160 féle halreceptre. Mert akkor ugye voltak az élővizeinkben halak, rákok, békák. Teknősbékás recept is van. De ígérem, hogy Henri barátunkat nem főzöm meg vérmártásban, ahogy Nyuszit sem készítem el fasírozottnak.
Még nem főztem a könyv alapján, de úgy látom, ha sikerül beszerezni az alapanyagokat, akkor a mai magyar vacsoraasztalon is megállják e helyüket ezek az ételek. A csirke zöldborsóval és rákfarkakkal egész jól hangzik.
És szembesülünk azzal, hogy a pörkölt alapú zsír-hagyma-paprika ételek nem részei a könyvnek. Ma meg ugye azt halljuk mindenhol, hogy ez az ősi hungaricum….
Hát, nem.
A receptek nem zsírt, hanem vajat említenek zsiradéknak. A zsír használata a török időkre nyúlik vissza, amikor a törökök a disznókon kívül mindent elhajtottak, elvittek a parasztoktól. Akik tehén híján nem tudtak tejet fejni, abból vajat köpülni, így kénytelenek voltak a disznózsírra áttérni a főzésnél.
A paprika elterjedése a napóleoni időkben történt csak, amikor a kereskedelmi embargó alatt nem jutottak hozzá a polgári konyhák a megszokott fekete borshoz. És elkezdték ellesni a paraszti konyha piros porának fortélyait.
Tehát a nagy magyar konyha a pörkölttel, gulyással csak a reformkor után kezd kialakulni, és ahogy csökken a földrajzi nagysága az országnak, úgy szűkülnek az alapanyagok, úgy csökken a receptek változatossága, száma.
És úgy jutunk el oda, hogy a mai átlag magyar család ünnepi menüje a rántott hús, fasírozott, pörkölt, gulyás, hortobágyi palacsinta vonalig terjed.
Ahogy Vinkó József fogalmazott, a mai magyar étkezési kultúra a gasztrokádárizmus és a plázagasztronómia szintjén van.

Gasztrowerk-Szilva szemmel



Mivel én nem vagyok gasztronómiai szakember, sem gasztroblogger, vagy gasztronómiai újságíró, sőt, újságíró is csak papíron vagyok, ezért az én bejegyzéseim a következő 10 hét eseményeiről nem lesznek szakmailag 100%-osan pontosak, elsősorban nem a tényszerű dokumentációra törekszem, hanem a bennem lecsapódó érzetekről, fontos momentumokról írok.
Direkt nem fejtem ki egy-egy eljárás, vagy óra pontos elemeit, időnként biztosan sok olyan dologra rácsodálkozok majd, ami szakmabelieknek magától értetődő.
Nem tartom magam gasztrosznobnak sem, inkább csak élményevő és élményfőző, különleges ízeket bevállaló emberke vagyok.
Nem jártam a legtöbb fine dining helyen, meg tudom különböztetni a menzai ebédet egy ízletes házi koszttól, és tudom, hogy mit várhatok bizonyos szintű éttermektől, ahova járok. És reklamálok, ha azt a minőséget nem kapom meg.
Most tudatosan megtanulom a többi dolgot, kipróbálok új helyeket, ízeket, és ezt adom át nektek, akik többségben velem hasonló gondolkodásúak és gasztronómiailag tudatosak vagytok.
Ok, tudom, hogy a paradicsomlekvár és a levendulás csoki nem mindenkinek jön be.
Szóval, fogadjátok szeretettel a következő hetek élményeit, tapasztalatait.
Az órák tényszerűbb dokumentálását az idei HVG bloggerek egyik győztesének oldalán olvashatjátok, a www.gastronomica.hu-n.

És, ha jól emlékszem, kitisztul az ég…


...Avagy borkóstolás werk módra

Az asztalon sorakoznak a boros üvegek, egy fiatal srác bontogat, dugót szagol, és kortyolgat.
A palackok címkéje messzire virít, színes, kacskaringós betűk-képek-élet.
Nem láttam még ezeket, ez persze engem minősít.
Annyit tudunk róla, hogy ő egy újgenerációs borász, a miklóscsabi. Így egyben, kisbetűvel.
Aztán elkezdődik az óra, ahol még sok mást megtudunk róla.
Körbeadja a fehérboros poharakat, tölt, mesél, tölt, mesél, reggelig hallgatnánk, kérdeznénk. Tölt, és mesél.
Mesél arról, hogy ő nem kézműves borász, nem egy agyonmarketingelt, óriás üzemű borász, hanem egy újgenerációs, családi pincészetet vezető, hiteles, újhullámos, minőségi szakember, ahogy magát nevezi: élményborász.
Családilag művelik a szőlőt, készítik a bort, és kínálják a kóstoló szájaknak.
A móri borvidéken közel 300 éve folyik bortermelés, erre a hagyományra építette rá szakértelmét a Csabi.
Aki olyan élvezettel és átéléssel meséli, hogy a saját pincéjében rendezett borkóstoló miben különbözik egy tantermi gyorstalpalótól, hogy szinte érzem a pince dohos falait, érzem a hordók illatát. És szeretném érezni az első körös pálinka ízét a nyelvemen, aztán az első pohár fröccsét, hogy oldódjon a hangulat.
20 kíváncsi nő és egy férfi hallgatja, pálinka nélkül is laza a hangulat, jönnek a kérdések.
Hogy miért így nevezi a borokat? Miért lesz egy bor utazóbőrönd vagy tündérkert? Hogyan kerül rá a címkére a testvére arcképe? Ki tervezi a cimkéket, ki írja a bemutató szöveget?
És hogyan is kell érezni a szánkban a vajasság ízét? Baj, ha valaki nem érzi, ha nem asszociál az animális jegyekre? Ha valaki csak borissza, az miben más, mint egy borszakértő?
Hogy találják meg az optimális egyensúlyt a cuvéknél?
És nem lehetnék én is tesztkóstoló? Hogy aztán hasonlóan frappáns borbemutató szöveget írjak?
Mámor Cuvée Mór 2008: zamatos. Ropog. Csókában. Gyümi gyöngysor. Jelleg remek, fajta dübör. Heves stílus lüktet. Szánk addig, fülig. :)

A szőlő és a bor iránti elkötelezettség és tisztelet mellett teljes szívvel és igazán egyedi stílussal tálalja a nagyközönség felé a készletét. Ami emberi léptékű, évi 10-12 ezer palack. Ez 10-12 ezer szőlőtőke, ha jól emlékszem. Egy tőkéről 0,9 l mustot adó szőlőt lehet optimálisan szüretelni, ez válik aztán kb 0,75 l palackozható borrá. Vagy tölgyfahordóban, vagy reduktív eljárással, duplafalú acél között. A részletekbe nem mennék bele.
És igazán arra sem emlékszem, hogy 4 vagy 5 féle bort kóstoltunk-e. Még jó, hogy a tényszerű dokumentálást a HVG blogon megírják…
Mert a borok finomak, ihatóak, és kicsit becsíptem a végére. Egész kicsit.
De arra emlékszem, hogy a borospohár széléről kapuíveket hagyva csúsztak le a pohár falán maradt cseppek, hogy a nem férünk a bőröndbe chardonné volt a csapat kedvenc bora, de nekem a mámor cuvée illata maradt meg hosszú ideig az orromban. Akár egy parfüm. Friss, lüktető, egyedi.
Persze, megtanultuk, milyen sorrendben, hogyan elemezzük a poharunkban levő bort.
Először ugye a vizualitás, amikor a színét, árnyalatát, tisztaságát figyeljük, majd játékosan megtekerjük a pohárban, táncol a bor, és már jönnek is az illatok, bekapcsolódik az orrunk, és szűrjük befelé a szagokat.
Aki gyakorlott, az már különbözteti is meg a minerális, vegetális, animális jellegeket, aki pedig, mint én, csak ismerkedik, még csak egyben érzi az illatot, és a hallottak alapján próbálja szétszedni az orrában levő egyveleget.
Hogy a hú, de kellemes, belekóstolnék már érzésen túl konkrétabb jegyeket is felismerjek.
Szerencsére a szájban gusztálásig is eljutunk, egyszer kértük csak a Csabit, hogy kicsit lassítson a tempón…
Szóval a szánkban is szétszedtük az ízeket, az érzeteket, az élményeket, mielőtt lenyeltük volna a bort.
Megkóstoltuk, leteszteltük, jó volt.
A pincészetről részletek: www.mikloscsabi.com oldalon.

2010. október 9., szombat

Benső kastély



Egy érdekes könyvbemutatón voltam pár napja, ahol Andrea Weaver beszélt a könyveiről, életéről, első sorban a Benső kastélyról.
Sajnos, eléggé tudatlan vagyok ebben az angyalos témában, néhány könyvet olvastam csak, és időnként talán érzem, hogy ezek a közös rezgések, megérzések, találkozások, gondolatok tényleg nem véletlenül történnek.
A mennyei prófécia, vagy Coelho könyvei is beszélnek az energiamezőkről, a Másik Félről, és minden bizonnyal más életében is felbukkannak arcok, akikhez érzik, hogy közük van, volt már valamikor.
Egy másik életben, egy másik testben, de ugyanezzel a lélekkel már találkoztunk.
Bennem ez nem tudatos, nem is hinném, hogy én nyitott tudattal születtem volna, mint az írónő, nem is gondolom, hogy az én érzéseim, megérzéseim angyali eredetűek lennének, talán csak néha igazán segítenek, vagy jeleznek nekem az úton. És én néha hagyom, hogy belefollyon a tudatomba ez az érzés.
Hú, kuszaság.
Szóval angyalok, tündérek, indigó gyerekek, szellemvilág, valóság. Érzések, gondolatok, és társas kapcsolatok.
Mindenki életében jelen levő események, utak. Szeretet, szerelem, család és barátok vesznek körül bennünket, mindannyiunknak megvan a saját benső kastélya, amit a lelkében épít fel. Kinek palota, kinek csak kopár várfalak. De van íve, boltozata, és van egy nagy belső tér, amit ki kell tölteni.
„De nagyon sokat zárva a kápolna ajtaja, míg bizalommal meg merjük mutatni az íveket másoknak. Fontos, hogy ne jöjjön be a hideg, ne törjenek be rajta a félelem farkasai, és ne rántson ki rajta egy fájó szerelem.”
Szerelem, igen, központi téma ebben a regényben is, de inkább a szenvedő nő érzésein, és talpraállásán keresztül mutatkozik meg.
Mint a valóságban. Ahol körbevesznek bennünket a gyáva férfiak, akik nyitottak lennének egy igazi, elsöprő érzésre, mégsem merik bevállalni azt. Csak sebeket okoznak, gyávasággal, felületességgel.
Jó kis mondatok, érdekes sztoriba ágyazva. És a legérdekesebb ez a párbeszéd, amit a főhős Gábriel arkangyallal folytat:
„-Igazi nővé kell válnom. Ehhez képest önző, impotens, gyáva, bizonytalan férfiakkal találkozom, akik kezelhetetlenek. Rendben, biztosan én vagyok az oka, ilyeneket vonzok, mindent rosszul teszek velük kapcsolatban, de akkor is…
-Túl őszinte vagy velük.
-Jól hallok? Játszmáznom és taktikáznom kellene? Ezt üzeni a szellemvilág?
-Te a Földön élsz. Másfajta energiák, másfajta törvények…”

„Az az igazság, hogy már az elejétől tudtam, hogy így lesz. Erős nőt akart és érzékenyet és okosat, és mit tudom én milyet, de lehet, hogy sok vagyok. Vagy kevés. Vagy közepes.”

„Azt mondtad, nem akarsz elveszíteni, de nem látom azt sem, hogy meg akarnál tartani. Azt sem tudom, vagyok-e olyan pozícióban a szívedben, hogy el lehessen engem veszíteni.”

A regény hősnőjének könnycseppjei kristályokká válnak, amit be tud építeni a készülő kápolna ablaküvegeibe.
Hát, az én könnyeimből az egész Swarovski birodalom ellenne már.

2010. október 4., hétfő

Szüret



Fotónézegetés közben bukkantam erre a képre, most aktuális, pedig télen láttam.
Akkor annyira friss és eleven volt az emlék, hogy nem is írtam részletesen a tiroli csodákról. Csak hagytam, hogy megéljem, átéljem, és átfollyon rajtam az a sok szépség, ami körülvett.
A nyugalom, a tisztaság, a hófehér százmillió pillanata, és a tökéletes percek, órák most is a szívemben vannak.

Egy ragyogó téli délelőtt vágtam neki a ragyogással teli Swarovski csodavilágnak, a hegyek között megbújó Wattensba, a kristályvölgybe. Itt készülnek a csillogó kristályok, itt lesz egy hegyi kőzetből milliókat érő ékszercsoda. Vagy csak ezreket, de csillogó-villogó csoda.
Hogy átérezzük, mi földi halandók is az ékszerkészítés mesebeli világát, megalkották nekünk Kristallweltent- a kristályvilágot, ahol Swarovski ékszerekből, kristályokból elkészült az álomvilág.
Van itt cipellőbe bújt zebra, falon táncoló férfiingek, holddal keringőző napocska, víz alatti világ és operarészletek is. Minden egyes teremben új hangulat, más színű ragyogás. A szépség minden árnyalata, minden rezdülése össze van gyűjtve, káprázik a szem, és ragyog a szív, miközben nézik, hallgatják az emberek. Japánok, olaszok, németek, spanyolok, angolok. Mindenhonnét jönnek, minden érzékszervünkre hatnak.
Ha szakmailag közelíteném meg, akkor ez a tudatos, tökéletes márkaépítés, de ebben a környezetben a szakmai kérdések izgattak legkevésbé.
Az én meseszerű világomba pont passzolt ez a hangulat, a színek, hangok mesebeli kavalkádja. Nem is lehet szavakkal visszaadni.
Minden jelenet, minden perc tökéletes összhangban, harmóniában volt, gyönyörűséges, mint a kinti világ, a havas erdők, a ragyogó fények.
És a kiállító termek után egy akkora üzlet várt rám, hogy legszívesebben még most is ott lennék. Megfognám újra az összes medált, végigsimítanám a kezemmel a láncokat, és válogatnék, nézelődnék. Órákig keringtem a több ezer ékszer között, órákig válogattam, próbálgattam, melyiket is érdemlem meg. Minden árkategóriában hatalmas volt a választék, nem csak ékszerek, hanem használati tárgyak, még kanapék, lámpák, asztalok is voltak kristályokkal kirakva. Határ a csillagos ég.
Jó, az én határom lejjebb volt, jóval, de erősen gondolkodtam, hogy otthagyom az autót cserébe még néhány nyakláncért, fülbevalóért.
És hogy mit is szüreteltem az élményen kívül? Piros kövecskékkel kirakott pillangós fülbevalót és nyakláncot.

Ha a linket megnézitek, a zenét is hallgassátok-meseszép. Mint Tirol.
http://kristallwelten.swarovski.com/Content.Node/startseite.php

Ez már a másik part...


Nyáron írtam néhány siófoki pillanatról, a nyárról, a szabadságról, a féktelen bulizásról, életről.
Most ősz van, hullanak a levelek, megfakulnak a nappali fények, ahogy megfakultak a körülettem levő arcok is.
Új környezet, új mindennapi találkozások.
Öregség, lassúság, türelem. Tanulom, és próbálom elfogadni, nagy tételben. Nem megy könnyen, ez néha szégyennel tölt el magammal szemben, és ha azt mondom, igyekszem, akkor talán hazudnék. Nem igyekszem. Mert félelemmel tölt el, mert nem tudok mit kezdeni vele, mert nem akarom látni, felfogni.
Nem tudok mit kezdeni a recepció előtti téren tolókocsiban ülő nénivel, aki egész nap énekel, és fel-alá cirkál a kocsijával. Félelmetes, ahogy már nincs tudatánál, félek tőle, hogy éneklés közben nekem tolat.
Vagy a bácsi a szomszéd szobából, szintén tolókocsiban, aki olyan méltósággal és derűvel viseli és meséli, hogy amputálni kellett a lábát, hogy ép ésszel ezt fel nem foghatom. De a feleségével akkora szeretetben élnek egy kis apartmanban, akkorákat kacagnak napközben, hogy az én könnyem is kicsordul.

Idősotthon. Hálózat. Üzlet, cég, fizetés. Mögöttem pedig emberi sorsok, és még mindig nem tudom eldönteni, jó-e, hogy ők itt vannak.

Ünnepségek, ahova kiöltöznek, felveszik a szép ruhát, ékszereket, kirúzsozzák a szájukat (és persze a fogakat), és énekelnek, táncolnak. Kézen fogva érkeznek a párok-együtt öregedtek vagy itt találtak egymásra az utolsó évekre? Nem tudom, de megrendítő őket így látni. Hihetetlen, és irigylésre méltó, ahogy vannak egymásért. Ahogy apóka kiemeli anyókát a székre, etetik egymást, méltósággal viselik az öregséget, én meg menekülök.
Menekülök, mert egy néninek asztmás rohama lesz az ünnepség kellős közepén, de fél percen belül már tolja is a betegszállító, hozzák az oxigénmaszkot, profin megy a kimentés, megmentés, életbentartás.
Díszvendégként az Aranycsapat egyik nagy öregje érkezik, de az ünnepség előtt még egy kis gyengélkedő. Az autóból már tolókocsiban viszik, fel kell erősíteni a fél órás programra. Nem is tudja végigülni, ő is integet, hogy vigyék ki. Mért kell neki a cirkusz? Pénzt kap érte? Vagy még mindig a hírnév, a rajongók? Hiszen menni sem bír; még ülni sem. Ijesztő, nagyon. És csak kapkodom a fejemet.

A szagokról nem is írok, pedig elvileg nincsenek. Csak az én orrom érzékeny. A szagokra, a hangokra, és a legjobban az érintésektől félek.
Amikor a folyosón elkapott egy nénike, hogy levegye a kötésmintát a pulóveremről. Nem tudtam menekülni, csak toporogtam hülyén.
És persze szégyelltem magam, amiért ezt érzem. És aztán be kellett menni a szobájába, és elkezdett mesélni.
Akkora aranymedál lógott a nyakában, mint a telefonom…86 éves, szellemileg friss, csoszogó öreg madárka. És tele sztorival, élményekkel. Olyan világról, amit mi nem láttunk. Szerencsére és sajnos. A nénike idegenvezető volt az 50-es évektől, bejárta a világot, tele van a szobája a különböző földrészekről hozott mütyürökkel, kincsekkel. Nem mellesleg úgy költözött ide, hogy az Andrássy-n még ott van egy lakása egy villában. Gondolom, a párnahuzatban gyűjtötte a kis vagyonát. És mesélt-mesélt az utazásokról, repülésekről, párizsi és londoni divatszalonokról. Igazi kis puccos nénike, mindig fodrászolt hajjal, mindig kicsi rúzzsal a száján.
És újra a lelkiismeret. Hallgatom egy idegen néni sztoriját, miközben a családom öregeiről szinte semmit nem tudok. Pedig nekik is lenne, lett volna mit mesélni, ha meghallgatnánk. Mindenkinek vannak saját kisöregjei, akikre nincs időnk, pedig nekik is ezernyi emlékük, élményük vár arra, hogy elmesélhessék.
És nem szabad addig várni, míg már nem tudnak mesélni, vagy csak idegeneknek.