Figyelek. Arcokat, mozdulatokat, embereket. Vendégeket és pincéreket, mixereket. Egymással, egymás közt, munka közben, önfeledten, vagy a kettő között, még félúton.
Most ők is figyelnek engem, furcsán méregetnek. Mit írhat és miért?
Egyedül ülök egy asztalnál a placc közepén, mindent látok, mindenkit megfigyelhetek. Csodaszép sárga koktélom van, kanyarog a szívószál a lime és ananász között, a rum íze elvegyül a gyümölcsökben, és a gyömbérben; jeges felfrissülés, Havanna Beach. Az új kedvencem, hmmm….
Szóval, este, teltház, és én ülök az asztalomnál egyedül, és egy lila kiskönyvbe írok. Tollal. Valamit. Titokzatos, és fura. Talán hibbant is az ötlet, de úgy éreztem, írnom kell.
Figyelek, és talán azért néznek furán, mert nekem van mondanivalóm, csak épp a papírnak.
Nekik lenne kinek, de nincs mit. Mondani. Ülnek egymás mellett, egymással szemben, és inkább rendelnek még egy kört, csak ne kelljen beszélgetni. Szavakat odavetni a zenében, elmosolyodni, azt igen, de beszélgetni, azt nem.
Időnként felnevetnek. Van, amikor érezni, hogy csak kínos felröhögés, a jaj, minek kell még jópofizni fajta, persze sokszor igazi baráti társaságok jönnek össze, és élvezik együtt az estét.
A kedvencem, amikor a kibelezett dinnyéből isznak négyen, vagy amikor a nagy vizes kancsót töltik meg 4 személyre Mojitóval.
Tetszenek ezek a sokszemélyes koktélok. Ananász, kókuszdió, sárga- és görögdinnye. Kibelezve és újratöltve….
Jó lenne már megkóstolni egyet, de ahhoz mások is kellenek ide az asztalhoz, a lila notesz mellé….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése