Ha az olasz konyhára gondolunk, mindenki szemei előtt megjelennek a pizzák, tészták, tiramisu, van, aki belecsempész egy kis tengeri herkentyűt. Érezzük a bazsalikom és oregano illatát, és nyelünk egy nagyot a parmezán gondolatától.
Mindenhol a világon vannak olasz éttermek, egy szelet pizza, vagy egy adag bolognai tészta sok csalódást nem okozhat. Van amerikai változat vastagabb tésztából, vannak az igazi magyaros (pacalos) pizzák, és a carbonara szószba csak viszonylag kevés helyen nem zuttyintanak óriás adag tejszínt.
Na, de hogy is alakult ki az olaszokról ez a gasztronómiai tükör?
Ha toszkán vagy akár római történeteket, könyveket olvasunk, ott bizony ennél változatosabb a kép. Minden vidéknek megvannak a maga jellegzetes ízei, legyen az tengerpart vagy hegyvidék.
Titkos családi receptek őrzik a sajtkészítés, az olívaolaj préselés titkait, és egy valamirevaló olasz vacsorában csak a szószos tészta után kezdődik a lakoma.
Akkor hogy is van ez? Miért csak a pizza ugrik be?
Hol vannak a tésztában sült cukkinivirág, a kemencében rotyogó babos egytálételek, a vadak, a sok csodás tengeri kütyü?
Az olasz konyhakultúra az egyik legrétegzettebb konyha volt már a középkorban is.
Minden tájegységnek megvoltak azok a náluk termő növényei, állatai, fűszerei és technikái, ami csak rájuk volt jellemző, ami generációról generációra öröklődött.
Létezett a szegények cucina povera-ja, és természetesen hatalmas receptgyűjteményből főztek a cucina alto-borghese, vagyis az arisztokrácia konyhájában.
Amikor 1535-ben Medici Katalin beházasodott a francia udvarba, mi sem volt természetesebb, minthogy a szakácsai elkísérték őt, magukkal vitték alapanyagaik és receptjeik nagy részét, amit aztán vegyítettek a korabeli francia ízekkel.
A francia konyha gasztroforradalmának tekintik ezt az időszakot, az olasz szakácsok lábai előtt hevert a párizsi arisztokrácia.
250 évvel később Mária Karolina nápolyi királyné szakácsokat kért Párizsból attól a Maria Antoinette-től, aki az éhezik a nép, már kenyerük sincs felvetésre egy egyszerű vállrándítással azt mondta, hogy akkor egyenek kalácsot….
A Nápolyba érkező szakácsokat monzunak hívták, akik ebben az időben kulináris forradalmat vittek végbe a környéken.
Az arisztokrácia dőzsölt a földi javakban, nem úgy a szegény parasztok, halászok, pásztorok.
Az 1820-as években egyre több olasz szegény család szállt hajóra, és meg sem állt Amerikáig, ahol blokkokban telepedtek le, vállalták el a legnehezebb és legrosszabban fizető állásokat a boldogulás reményében, és közben a legszükségesebb alapanyagokból főztek, ettek, éltek.
Az 1900-as évek elején már az ő étkezési szokásuk alapján azonosították be az olasz konyhát Amerika-szerte.
És hogy jutott vissza Európába ez a jellegzetes olasz konyha? A második világháború idején az amerikai katonák elhozták magukkal azokat az olasz ételeket, recepteket, amit ők ismertek, és hagyták szerteszét a világnak, kiszorítva ezzel az igazi olasz ételeket.
Olyannyira, hogy a világot ma már nem is érdekli, hogy mik voltak azok a különleges ízek, ételek, amik a nagy csizmán megfőzésre kerültek…
A tömegturizmus igénye lenyomja a gasztronómiai változatosságot….
A hagyomány elillant, marad a pizza és a pasta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése