Benső kastély

Egy érdekes könyvbemutatón voltam pár napja, ahol Andrea Weaver beszélt a könyveiről, életéről, első sorban a Benső kastélyról.
Sajnos, eléggé tudatlan vagyok ebben az angyalos témában, néhány könyvet olvastam csak, és időnként talán érzem, hogy ezek a közös rezgések, megérzések, találkozások, gondolatok tényleg nem véletlenül történnek.
A mennyei prófécia, vagy Coelho könyvei is beszélnek az energiamezőkről, a Másik Félről, és minden bizonnyal más életében is felbukkannak arcok, akikhez érzik, hogy közük van, volt már valamikor.
Egy másik életben, egy másik testben, de ugyanezzel a lélekkel már találkoztunk.
Bennem ez nem tudatos, nem is hinném, hogy én nyitott tudattal születtem volna, mint az írónő, nem is gondolom, hogy az én érzéseim, megérzéseim angyali eredetűek lennének, talán csak néha igazán segítenek, vagy jeleznek nekem az úton. És én néha hagyom, hogy belefollyon a tudatomba ez az érzés.
Hú, kuszaság.
Szóval angyalok, tündérek, indigó gyerekek, szellemvilág, valóság. Érzések, gondolatok, és társas kapcsolatok.
Mindenki életében jelen levő események, utak. Szeretet, szerelem, család és barátok vesznek körül bennünket, mindannyiunknak megvan a saját benső kastélya, amit a lelkében épít fel. Kinek palota, kinek csak kopár várfalak. De van íve, boltozata, és van egy nagy belső tér, amit ki kell tölteni.
„De nagyon sokat zárva a kápolna ajtaja, míg bizalommal meg merjük mutatni az íveket másoknak. Fontos, hogy ne jöjjön be a hideg, ne törjenek be rajta a félelem farkasai, és ne rántson ki rajta egy fájó szerelem.”
Szerelem, igen, központi téma ebben a regényben is, de inkább a szenvedő nő érzésein, és talpraállásán keresztül mutatkozik meg.
Mint a valóságban. Ahol körbevesznek bennünket a gyáva férfiak, akik nyitottak lennének egy igazi, elsöprő érzésre, mégsem merik bevállalni azt. Csak sebeket okoznak, gyávasággal, felületességgel.
Jó kis mondatok, érdekes sztoriba ágyazva. És a legérdekesebb ez a párbeszéd, amit a főhős Gábriel arkangyallal folytat:
„-Igazi nővé kell válnom. Ehhez képest önző, impotens, gyáva, bizonytalan férfiakkal találkozom, akik kezelhetetlenek. Rendben, biztosan én vagyok az oka, ilyeneket vonzok, mindent rosszul teszek velük kapcsolatban, de akkor is…
-Túl őszinte vagy velük.
-Jól hallok? Játszmáznom és taktikáznom kellene? Ezt üzeni a szellemvilág?
-Te a Földön élsz. Másfajta energiák, másfajta törvények…”

„Az az igazság, hogy már az elejétől tudtam, hogy így lesz. Erős nőt akart és érzékenyet és okosat, és mit tudom én milyet, de lehet, hogy sok vagyok. Vagy kevés. Vagy közepes.”

„Azt mondtad, nem akarsz elveszíteni, de nem látom azt sem, hogy meg akarnál tartani. Azt sem tudom, vagyok-e olyan pozícióban a szívedben, hogy el lehessen engem veszíteni.”

A regény hősnőjének könnycseppjei kristályokká válnak, amit be tud építeni a készülő kápolna ablaküvegeibe.
Hát, az én könnyeimből az egész Swarovski birodalom ellenne már.