Nyáron írtam néhány siófoki pillanatról, a nyárról, a szabadságról, a féktelen bulizásról, életről.
Most ősz van, hullanak a levelek, megfakulnak a nappali fények, ahogy megfakultak a körülettem levő arcok is.
Új környezet, új mindennapi találkozások.
Öregség, lassúság, türelem. Tanulom, és próbálom elfogadni, nagy tételben. Nem megy könnyen, ez néha szégyennel tölt el magammal szemben, és ha azt mondom, igyekszem, akkor talán hazudnék. Nem igyekszem. Mert félelemmel tölt el, mert nem tudok mit kezdeni vele, mert nem akarom látni, felfogni.
Nem tudok mit kezdeni a recepció előtti téren tolókocsiban ülő nénivel, aki egész nap énekel, és fel-alá cirkál a kocsijával. Félelmetes, ahogy már nincs tudatánál, félek tőle, hogy éneklés közben nekem tolat.
Vagy a bácsi a szomszéd szobából, szintén tolókocsiban, aki olyan méltósággal és derűvel viseli és meséli, hogy amputálni kellett a lábát, hogy ép ésszel ezt fel nem foghatom. De a feleségével akkora szeretetben élnek egy kis apartmanban, akkorákat kacagnak napközben, hogy az én könnyem is kicsordul.
Idősotthon. Hálózat. Üzlet, cég, fizetés. Mögöttem pedig emberi sorsok, és még mindig nem tudom eldönteni, jó-e, hogy ők itt vannak.
Ünnepségek, ahova kiöltöznek, felveszik a szép ruhát, ékszereket, kirúzsozzák a szájukat (és persze a fogakat), és énekelnek, táncolnak. Kézen fogva érkeznek a párok-együtt öregedtek vagy itt találtak egymásra az utolsó évekre? Nem tudom, de megrendítő őket így látni. Hihetetlen, és irigylésre méltó, ahogy vannak egymásért. Ahogy apóka kiemeli anyókát a székre, etetik egymást, méltósággal viselik az öregséget, én meg menekülök.
Menekülök, mert egy néninek asztmás rohama lesz az ünnepség kellős közepén, de fél percen belül már tolja is a betegszállító, hozzák az oxigénmaszkot, profin megy a kimentés, megmentés, életbentartás.
Díszvendégként az Aranycsapat egyik nagy öregje érkezik, de az ünnepség előtt még egy kis gyengélkedő. Az autóból már tolókocsiban viszik, fel kell erősíteni a fél órás programra. Nem is tudja végigülni, ő is integet, hogy vigyék ki. Mért kell neki a cirkusz? Pénzt kap érte? Vagy még mindig a hírnév, a rajongók? Hiszen menni sem bír; még ülni sem. Ijesztő, nagyon. És csak kapkodom a fejemet.
A szagokról nem is írok, pedig elvileg nincsenek. Csak az én orrom érzékeny. A szagokra, a hangokra, és a legjobban az érintésektől félek.
Amikor a folyosón elkapott egy nénike, hogy levegye a kötésmintát a pulóveremről. Nem tudtam menekülni, csak toporogtam hülyén.
És persze szégyelltem magam, amiért ezt érzem. És aztán be kellett menni a szobájába, és elkezdett mesélni.
Akkora aranymedál lógott a nyakában, mint a telefonom…86 éves, szellemileg friss, csoszogó öreg madárka. És tele sztorival, élményekkel. Olyan világról, amit mi nem láttunk. Szerencsére és sajnos. A nénike idegenvezető volt az 50-es évektől, bejárta a világot, tele van a szobája a különböző földrészekről hozott mütyürökkel, kincsekkel. Nem mellesleg úgy költözött ide, hogy az Andrássy-n még ott van egy lakása egy villában. Gondolom, a párnahuzatban gyűjtötte a kis vagyonát. És mesélt-mesélt az utazásokról, repülésekről, párizsi és londoni divatszalonokról. Igazi kis puccos nénike, mindig fodrászolt hajjal, mindig kicsi rúzzsal a száján.
És újra a lelkiismeret. Hallgatom egy idegen néni sztoriját, miközben a családom öregeiről szinte semmit nem tudok. Pedig nekik is lenne, lett volna mit mesélni, ha meghallgatnánk. Mindenkinek vannak saját kisöregjei, akikre nincs időnk, pedig nekik is ezernyi emlékük, élményük vár arra, hogy elmesélhessék.
És nem szabad addig várni, míg már nem tudnak mesélni, vagy csak idegeneknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése