Dragomir hagymája

Egy igazán szürreális színházi élményben volt részem Budaörsön.
Jó, nem színház, hanem játékszín. Igazi, 80-as évekbeli kultúrház fíling, bepakolt székek, félig üres nézőtér.
Az évad végére akciós jegyekkel és a szünetben, vagy egyfelvonásos darabnál, kezdéskor egy pohár (nem néztem milyen, mert késésben voltunk, talán Törley alap száraz) pezsgővel.
Mégsem mozgat tömegeket, valamit nem jól csinálnak. Mert a belvárosban a legócskább kamarai darabokra is alig lehet jegyet szerezni, itt meg hiába Dobó Kata, ő sem vonzza a nézőket. Bár már nem a kérsz egy Pepsit nézéssel hódít, hanem tényleg játszik, és leköti a figyelmet.
Igen, még mindig szép, és igazából elképzelni sem tudom, mit is keres itt a Los Angeles-i csillogás után. Hobbi, bizonyítási vágy? Pénzszűke? Bár, amit itt fizethetnek neki, abból max. Dragomir hagymáját főzi meg.
Igen, a darab gasztronómiai elemmel is büszkélkedik, bár ez az első sorban inkább a bizarr, mint az élvezhető illatokat jelentette. Recept a legvégén.

Nézzük, mit is néztünk:
Roland Topor: Albérlet az asztal alatt
A szerzőről nem hallottam korábban, ez lehet, hogy csak engem minősít. Most, hogy rákerestem, kiderült, hogy lengyel származású francia művész, aki írt, rendezett, játszott, bábokat tervezett, festett, és a díszletben található fura faliképek is az ő művei.
A sztori röviden:
Florence (Dobó Kata) a jószívű párizsi műfordító lány befogadja a hontalan Dragomirt (Menszátor Héresz Attila), és jobb híján az asztala alá költözteti. Hamarosan megérkezik Dragomir gyerekkori barátja, Gritcka (Bánki Gergely), és kezdetét veszi a keserédes kalamajka.
Hogy egyensúlyba hozható-e az asztal alatti élet az asztal felettivel? Győz-e a szerelem a társadalmi elvárásokkal szemben? Ezt keresik a színpadon, és nagyjából egy óra alatt meg is lett a válasz.
Bár a vége az pikk-pakk volt, nem is értettem, hogy miért jönnek ki meghajolni…
És persze a recept, amivel Dragomir a házi néninek is kedveskedik:
Dragomir hagymája
„Vajon lisztet pirítok, belevetek két szép nagy fej hagymát, cukrot meg egy csomó fűszert hintek rá, és fedő alatt, lassú tűzön párolom. Csuda finom. Néha a legvégén adok hozzá egy csepp konyakot, na, akkor igazán csuda finom. Pirítóssal is szoktam, úgy is finom. És ha van mézem, akkor azt teszek bele, nem cukrot. Bizonyisten nagyon finom.”
Bizonyisten, az illata nem volt finom, egy kicsit hasonlít a hagymalekvárra, de az ugye liszt nélkül készül.
Akit érdekel egy kicsit retro, kicsit szürreális színház, az látogassa meg a Budaörsi Játékszínt. A parkolás ingyenes.