Az élmény szó és a hal előtag sztoriját néhányan ismeritek. Aki nem, annak legyen elég annyi, hogy már jó tizenévvel ezelőtt az akkori legelső céges vacsorán csak úgy röpködtek a lazacélmények, miközben én csóri, friss diplomás, albérletes balatoni lányként a fogassal, ponttyal, a hekkel és max. a horvát és olasz tenger halaival büszkélkedhettem volna. Na, de nem mertem, csak figyeltem a sztorikat a Bahamákról, ahova ne menjünk, mert sok a cápa, a dániai üzleti utakról, a füstölt lazacról, és a sosem hallott pincészetek borairól.
Gondolom, ismeritek az érzést, amikor belecsöppentek egy sznob világba, és a saját, addig megszokott értékrended és önbecsülésed meginog kissé.
Idővel ugyan rájön az ember, hogy a sznobság csak álca, és igazán 3-4 sztori van, amit éveken keresztül ismételnek, miközben a te élményvilágod egyre szélesebb, miközben tudod, hogy a te életed sokkal értékesebb.
És én nem azt a bort iszom, amit mások mondanak jónak, nem abba az étterembe megyek, ahova az üzleti partnerek járnak, hanem a saját ízlésem, a saját értékrendem szerint élvezem az életemet, a lazacot, a pincéket és néha a hekket.
Meg tudom különböztetni a Michelin csillagot a gumigyártól, ismerem a fúziós konyhát, de néha megkívánok egy mekis hamburgert vagy egy utcai gyrost is. Nincs ebben semmi rossz, tudom, hol mire számíthatok.
És a lazacélmény helyett ilyenkor nyáron néha jobban vágyok egy hekkélményre valamelyik vízparton. A Dunánál, a Balatonnál vagy a Velencei-tónál.
Bár tudom, hogy a hekk nem balatoni hal, és hogy Argentínából importálják, és tudom, hogy az olaj, amiben sütik, talán április elején még friss volt, de augusztusban már az egész nyár íze benne van, mégis fenséges dolog a frissen sült hekk kovászos uborkával és fehér kenyérrel.
Még akkor is, ha az uborkát mi egész másképp készítjük itthon, és ha a kenyér állagát látva sírva fakadnék, hisz ennél ugye a legrosszabb napomon is jobbat sütök.
De hekket enni kell, mert jó. Igazán azért, mert hekkezni nem egyedül, hanem a barátokkal szokás, és amikor a zsírtól és haldaraboktól maszatosan röhögünk egy faasztalnál, na, az az igazi élmény. Ahogy a sörtésztából próbálod kiszedni, szigorúan kézzel a szálkamentes fehér húst, ahogy a kenyérmorzsa ráragad az ujjaidra, és az uborkalé lecsurog az arcodon, ugye ismerős élmény. Hekket enni nem lehet elegánsan, nem is kell. Jól csúszik mellé, utána a roséfröccs vagy a sör, és hiába mosod a kezed, még órák múlva is halszagod van.
Nézzük, a hekket hogy mutatja be nekünk Váncsa István:
„A hekk nem más, mint csacsihal. Viszont erről a körülményről még senki nem hallott. Nincs a magyaron kívül egyetlen olyan ismert nyelv, amelyben a csacsihalat hekknek írják, ebből arra kell következtetnünk, hogy a hekk ősmagyar, turáni eredetű szó, a csacsihal pedig szittya totemállat, a turul és a csodaszarvas közeli rokona. Vegyük át még egyszer: hekk nevű állat Magyarország határain túl nem létezik.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése