Otthon

A ház falakból és gerendákból, az otthon szeretetből és álmokból áll.

Közel egy éve élek egyedül egy házban, ami ugye nem erre lett kitalálva…
A kezdeti álomba bőgtem magam, majd sztrájkoltam, nem takarítottam időszak után lassan-lassan belerázódtam a mindennapokba.
Kialakult a saját ritmusom, nem kellett minden nap főzni, reggelit készíteni, ha nem akartam Forma 1-et, hát nem kellett nézni, ha felhúzott redőnynél akartam aludni, akkor úgy aludtam.
Ha egész hétvégén DVD-t akartam nézni, akkor azt néztem. Egyedül.
Nem kell hazasietni, hiszen nincs kihez, nem kell időre vacsorát készíteni, nem kell a fürdőre várni reggel, és nem kell alkalmazkodni.
Igaz, nincs, aki elhúzza a kaput reggelente, nincs, aki lenyírja a füvet, letakarítsa a havat az udvarról, az autóról, nem cipeli be az ásványvizet, és nem ölel át senki, ha hazaérek.
Csak egy nyuszi van a ketrecben, akit megsimogathatok.
Nem jön át a szomszéd, nem csenget be senki, a barátaimnak messze van, hogy eljöjjenek hozzám, és napok telnek el úgy, hogy senkivel nem találkozok.
Remete lettem, aki dolgozik, teszi a dolgát, jól-rosszul, aztán munka után vagy egyedül jön haza, vagy haza sem jön.
Ittalvó vendég csak ritkán jön…Jöhetne pedig.
Szóval a teljesen egyedülire berendezett életem egy kirúgás után borult újra.
Szabad lett az egész nyár, hazaköltözök a családhoz.
Hát, furán indult. Az első nap sírva indultam volna vissza nyulastól, hogy én erre alkalmatlan vagyok. A mit csinálsz, miért és miért nem, a gyere enni, biciklizni, játszani hirtelen sok volt.
Egyedül akartam lenni, csöndet akartam és pihenni, akkor, amikor én akarok.
De csörög a telefon, csöngetnek, egy szinttel alattam játszik egy ötéves, zajlik egy család élete, a normális élet, az én normális családomé.
Nem kellett egyedül reggelizni, nem is állva a pultnál kaptam be egy-egy falatot, minden nap volt közös bevásárlás, főzés, mosogatás.
Mint mindenkinél, akik normálisan élnek. Amikor apu dolgozni ment, addigra készült el az ebéd, amire hazaért, hétvégén vendégek jöttek, vagy mi mentünk szomszédolni, ha érett barack a szomszédban, hoztak át, és ha elkészült a lekvárom, én is vittem kóstolót.
Vasárnap délután kirándultunk a közös ebéd után, volt délutáni pihenés, esti tévézés.
Igen, tudom, ez így normális, csak nálam nem az. Én a tévémet sem kapcsoltam be fél éve lassan.
Ha vonattal indultam Siófokra, levittek az állomásra, este jöttek értem, mindig volt kire számítani, mindig volt mellettem valaki, aki szeret.
És ezt siratom úgy, mint anno 18 évesen, amikor kollégiumba költöztettek, és zokogtam a szombathelyi Ady téren, hogy vigyenek vissza magukkal. Ezt a családi fészket, amiből nem akarok kinőni, ahol jó gyereknek lenni, ahonnét fáj visszajönni.
Mert hurrá, van új munkám, bizonyíthatok újra, megmutathatom, mit is tudok, mit érek a nagyvilágban. Lehetek sikeres, vagy annak tűnő felnőtt.
De én szeretek gyerek lenni, nem akarok felnőtt lenni.
Céltudatos, egyedül élő felnőtt…
Hát, két napja nem zavar ismét senki, csend van a házban, még nyuszi is furcsán szaglászik körbe. Ő is megszokta a hangokat, az érintéseket. Most unatkozik, mert nincs, aki idomítsa, hajkurássza.
Még tart a hazai koszt, neki is, nekem is. Ő élvezettel eszi a saját termésű répát, én meg sírva eszem a gyümölcslevest.
Hát, ez van. Nehezen megy ez az elszakadás. Pont erről olvasok egy könyvet, hamarosan beszámolok róla.